A huszonkettediktől a huszonnegyedik hétig, amikor valamikor út közben a karantén is fel lett oldva

Azt hiszem, most valami visszatérés-félét produkálok, mert szinte napra pontosan két hónap telt el a legutóbbi bejegyzésem óta.

Hogy miért ilyen sok?

Egyszerűen nem volt kedvem írni. Nem mintha bármi máshoz olyan sok belső késztetést éreztem volna. Tudjátok, van az, hogy valami nagy projektre készül az ember, amire sokat készül, rengeteg energiát rááldoz, aztán amikor véget ér a dolog, csak áll ott, a feje még tele, és hirtelen nem tud mit kezdeni magával. Velem ugyanez van egy-egy várva várt találkozó, ünnepség, esetleg színházélmény után is.

Talán a szülinapom lehetett az a bizonyos nagy élmény, ami után egyszer csak körülnéztem, és még mindig távol voltam a családomtól és a barátaimtól, még mindig kényszer bezártságban éltem miközben sokan már újból visszatértek a majdnem-normális kerékvágásba, az iskolaév itt még csak közelítette a végét, és egyszer csak ólmos fáradtság vett erőt a lelkemen.

Amikor ismerőseim visszakérdeztek erre az elmúlt két hónapra, összességében nem sok jót tudtam róla mondani. Az érzelmeim túl erősen nyomták rá a bélyegjüket az eseményekre, élményekre.

És itt jön képbe az, hogy milyen jó naplót írni. Mármint teljesen magán jellegűt, ahova a tényeken és a publikus kommentárokon túl jobban kiönthetem a lelkemet, ami segít kicsit megszabadulni az érzelmi fölöslegtől. De ebben az esetben pont a tények segítettek abban, hogy ne lássam annyira sötéten az elmúlt heteket. Mert a naplómat visszaolvasva rá kellett döbbennem, hogy nem ették ám annyira forrón a kását! Izgalomból és kellemes élményekből is kijutott bőven. Ezekből szeretnék szemezgetni most nektek.

A saját számozásom szerinti huszonkettedik héten, azaz június második hetében még mindig a Big Bang Theory volt az a nagybetűs sorozat, amit a fiúcskával és sokszor az egész családdal összeülve néztünk, közben nagyokat röhögtünk. Magamban pedig a WebToon-nak váltam megszállottjává. De tényleg. Azt olvastam reggel, délben, este és még éjjel is, újabb és újabb képregényeket keresve rajta. Az Amazon csodáit is egyre jobban felfedeztem, könyveket és kreatív kellékeket keresve rajta, mert újra elkezdtem dolgozni a saját gyártmányú határidőnaplómon, amihez bizony rengeteg ragasztóra, matricára és színes papírra volt szükségem. Az aupair ügynökségemnek, az Aupairfectnek is elkészültem egy cikkel a honlapra, amit mondjuk át kellett írnom, mert néhol túl erősen fejeztem ki magamat… Pff, csak a valóság volt. Hehe. A kissrácnak a héten a Roblox volt a kedvenc játéka, szóval azt játszottuk. Pont. A trambulin még mindig nagyon jó dolog, de a legizgalmasabb ugrások egy túlféltő apuka jóvoltából sajnos mindig tiltólistán voltak. Lett is ebből jó pár harcunk, mert én vele ellentétben nem keresem, hanem inkább kerülöm a konfliktust…  Az összetűzések nem értek véget a házba belépve sem. A zongoráról mondhatnám, hogy egyszer fent… de inkább csak lent. Ez már nem csak lustaság volt, hanem egyszerűen belefáradt a kissrác. Kellett volna neki egy kis szünet. Csak egy-két hónap, de ezt senki más nem gondolta így. A plusz teszteket csak szülői ráhatással írta meg, de legalább az iskolai házi feladatok egyre kreatívabbak lettek az év vége közeledtével. Két-három nap a szülőknek el kellett menniük valahova, így március óta először megint kettesben voltunk a kisfiúval. Rádöbbentem, hogy azért nagyon jól tud jönni a szülők jelenléte. De, hogy ne nyomják el a kevésbé jó élmények a jókat, itt van két nagyon kellemes délután emléke: egy Nintendo játékon felbuzdulva egyik nap megcsináltuk élőben a Mario Kart egyik pályáját Dupo Lego-val és kis játékfigurákkal. És lejátszottuk! Egy másik esős délutánon pedig kapucnis pulcsiba bújva énekeltünk az esőben a trambulinon ugrálva és táncolva az Ének az esőben-re. Hát nem voltunk szuper stílusosak?

Rákövetkező héten, öröm az ürömben, többször is kiderült, hogy bizonyos házifeladatokkal kapcsolatban nekem volt igazam, bár korábban kvázi le lettem hurrogva a szülők által. De legalább beismerték tévedésüket! Tesiből pedig a fiúcska mindenféle állóképesség-fejlesztő feladatokat kapott, szóval az udvarra háromszor is pontozólappal, ceruzával és stopperrel felszerelkezve mentünk ki. Emellett a trambulin még mindig nagyon jó barátunk volt, de idén először végre vizeztünk egy kiadósat az udvaron a locsolócső segítségével. Dupla szivárványt is csináltunk, és mindketten teljesen eláztunk a végére, de megérte! Főleg úgy, hogy másnap iszonyat zuhé volt. Angol időjárás…Szabadidőmben tovább dolgoztam a határidőnaplómon, és felfedeztem Katie Fforde regényeit, különösen a Cotswolds-ban játszódókat, ami, amióta jártam ott, különösen kedves a szívemnek. Jajj, valamint diplomás lettem! Erre egyszerre vagyok büszke, és szégyellem is, hogy egy világjárvány kellett ahhoz, hogy megkapjam a diplomámat (bár a nyelvvizsgám felét még nem teljesítettem), ezért inkább csak röhögök rajta. A csütörtöki Quiz Night-ok folytatódtak a baráti családokkal, egyik délután pedig a kissráccal megnéztük a Hotel Transsylvania 3-mat, aminek a végén (Spoiler!) kiderült, hogy mi is az igazi chilles zene. Hát persze, hogy a Macarena! A kisfiúval csak összenéztünk, és fel is pattantunk, hogy a szereplőkkel együtt táncoljunk rá! Királyság volt! Szombaton bejelentették, hogy az éttermek és a boltok újranyitnak. Ez, gondolom a karantén végét jelentette, de időbe telt, mire erre magam is rájöttem, hiszen a kis buborékomban, hiába olvastam a híreket, és láttam a különböző posztokat a közösségi médiában, mégis elég megfoghatatlan volt a dolog. Viszont tíz éves korom óta először megint ettem tintahalat. És ízlett!

Június utolsó hetében megint meleg idők jártak. De annyira, hogy néha csak este mentünk ki az udvarra, mert különben hőgutát kaptunk volna. Emellett rengeteget filmeztünk és Minecraftoztunk. Egy új sorozatot is elkezdtünk, a címe az volt, hogy The floor is lava! Egyik nap újabb kulináris élményben volt részem, mivel polipot ebédeltünk! Jobb volt, mint amire emlékeztem kiskoromból, de a kinézet-állag-íz hármasa kicsit összeférhetetlen volt számomra, így inkább csak nyeltem, és megpróbáltam nem túlságosan sokat töprengeni azon, hogy mit is eszem éppen. A fiúcska zongorához való hozzáállását saját lelki békém érdekében inkább nem ecsetelném, és a héten játék közben is belefutottunk olyanokba, mint az eldurvulás, amikor már árulkodással és a távozásommal kellett megfenyegetnem ahhoz, hogy egy kicsit visszavegyen, és ütlegelés nélkül tudjunk mókázni. Mert a véletlen rúgások persze beleférnek, még néha el is vicceljük őket, de utánuk rögtön bocsánatkérés következik. És pont ezért onnan tudom, hogy éppen határait feszegetős vagy feszültséget-rossz-módon levezetős rúgásról vagy ütésről van szó, mert nincs utána az ijedt bocsánatkérés, hanem csak röhögés. Ilyenkor szoktam én is bepöccenni. De a héten végre átjött hozzánk egyik osztálytársa is (karantén végének egyik első számomra is megtapasztalt jele), és drága kissrácunk végre a saját korosztályával játszhatott mindenki nagy örömére. Szombaton, apuka szavaival élve, megmentettem az egész hétvégét, amikor megtaláltam a délelőtt tíz körül már zokogva keresett Nintendo játékkártyát a nyomtató és néhány elem közé beékelődve. Ettől egész nap hősnek éreztem magam. Ami jól jött lelkileg, mert annyit olvasatm, hogy ideiglenesen megcsömörlöttem beléje, így kellett valami, ami feldobja a hangulatomat. A nagybevásárlás azóta is csak higikendővel áttörölve juthatott be a konyhába, ami közrejátszhatott abban, hogy nem igazán éreztem a karantén végét. Vasárnap délután viszont nagyon menőt alkottunk anyukával és a kisfiúval. Töri órára összehoztunk egy remekül funkcionáló viking lándzsát és egy gyönyörűen festett pajzsot (én dizájnom!). Nem azért, de tényleg csúcs lett!