Az első teljes hétvége

Mivel január 12-én, vasárnap érkeztem az Egyesült Királyságba, 18-án, szombaton vette kezdetét az első teljes angliai hétvégém aupairként.

De az izgalmak már korábban elkezdődtek, amikor is péntek délben megismerhettem a környékbeli aupaireket. Egy waffelezőbe ültünk be közel mindenkihez. Tényleg egy interkulturális élmény aupairnek lenni. Nyolcan alkotjuk jelenleg a társaságot; valaki Olaszországból, Franciaországból, Belgiumból, Ausztráliából, Új-Zélandról jött, ketten pedig Németországból származnak. Plusz itt vagyok én magyarnak. Valamint legidősebbnek… Többségüknél legalább 5 évvel idősebb vagyok.

Akik már régebb óta itt vannak (nem én vagyok az egyetlen új), nagyon segítőkészek, befogadók, olyannyira, hogy szombat estére már szerveztünk is azon melegében egy közös programot.

De előtte a francia lánnyal, aki ugyancsak új, a szombatunkat a Szt. Pál Katedrális megnézésével, 

valamint az irdatlan mennyiségű csigalépcső megmászása után a kilátás csodálásával töltöttük. Utána átbandukolván a Millennium Bridge-en, végigjártuk a Tate Modern ingyenes kiállításait. Hát, némelyik tényleg nagyon modern. Abban megegyeztünk, hogy nekünk talán túlságosan is. Ellenben nagyon izgalmas volt a 10. emeletéről egy másik perspektívából is megszemlélni London látképét.

Igazából a King’s Cross-on kezdtünk (miattam), de olyan mennyiségű ember tolongott a 9 ¾-ik vágánynál, hogy én mondtam, hogy majd visszajövünk egy nem szombat délben.

A Temze partján bolyongva egy kirakodóvásárt is megcsodáltunk. Annyi szuper könyv, festmény, régi térkép, könyves és filmes miegymás volt ott, hogy dönthettem, mindent is megveszek, vagy egy másik alkalommal verem el a pénzemet. Kivételesen győzött a józan ész. De csak kivételesen…

Természetesen nem is én lettem volna, ha nem szerencsétlenkedünk egy sort az útvonaltervezővel is. Azért annak örültem, hogy mind a ketten benéztünk néhány dolgot, így együtt csak röhögtünk ezen, és remek csapatnak nyilvánítottuk magukat, amikor végre valahára eljutottunk a Buckingham Palotához, ahol az olasz lánnyal találkozva az aznapi végcélunk felé vettük az irányt. Immáron eltévedés nélkül.

A Canary Wharf Winterlights Festival-ja volt a nagy közös program, ahol sok izgalmas, érdekes, szép, és vicces kültéri fényinstallációt és fényjátékot csodáltunk meg, valamint széjjel fagytunk.  

Merthogy a szép, napos, esőmentes nappalt bizony fagyos éjszaka követte.

És itt látszódott meg a korkülönbség. Én már totál kivoltam, éhséget sem éreztem, de a csajok még be akartak ülni egy étterembe. Persze maradtam, mert nem akartam egyedül késő este egy órát metrózni és buszozni. 

Kicsit sokat kellett ugyan várnunk, amíg asztalhoz jutottunk, meg aztán míg az ételt kihozták (összesen majdnem két órát!), de a hely tényleg nagyon hangulatos volt, volt GM menüjük, és koccintottunk egyet az egészségünkre.

Vasárnap csak misére mentem a már korábban feltérképezett templomba. Ami hatalmas nagy élmény volt a sok kisgyerekes családdal, gitáros zenekarral és jó prédikációval (a lényegét értettem). Utána be is mutatkoztam az egyik atyának, aki teljesen kiakadt azon, hogy magyar vagyok, és igen, tudok magyarul, mert szerinte az a világ talán legnehezebb nyelve. Vicces volt.

Délután vendégeink voltak, így a bemutatkozás és némi bazsalygás után hagytam a családot a barátaikkal, és (minő meglepetés) elvonultam olvasni. Persze még nem angolul…

Annak csak a rákövetkező héten jött el az ideje, de erről majd később.

😙

Az első hét

Az első angliai hetem igencsak erőt próbálóra és viharosra sikeredett. A viharokat az időjárás vállalta be minden estére, az erőmet pedig a rengeteg új élmény, szokásrend, és természetesen az idegen nyelv megértése tette próbára.

Hétfőn reggel már nekem kellett iskolába vinnem a kisfiút, mert apuka korán ment dolgozni. Hála az égnek, anyuka egy darabig velünk jött, mert a vonatállomásig neki is arra vitt az útja.

A napom eltelt. Aztán jött a fekete leves…

Délutánra első két nap még nem készítettem elő kaját, gondoltam, megbeszéljük, és amíg átöltözik és pihen egy kicsit, megcsinálom. Ez első nap még működött is, de megkaptam, hogy nem adtam eleget enni a gyereknek (apuka nagyon kritikus, tartok tőle rendesen).

Első fejlesztendő pont megvolt. Feldolgozás és javítás folyamatban…

Hétfőn a tanulás alatt felszínre tört egyik kendőzni kívánt hibám, vagyis a laza időkezelés. Nos, igen, kissé kicsúsztunk belőle.

Második fejlesztendő pont. Hát… Némi javulást talán itt is el tudok majd érni.

Kedd reggel majdnem megtörtem. Ehhez elég volt, hogy a teámat iddogálva (a család ilyenkor már öltözik, így a konyhában csak én vagyok) kinéztem az ablakon és eszembe jutott egy kis ajándék, egy kereszt, amit közvetlen indulásom előtt a reptéren kaptam meg.

Persze az előző esti kudarcélmények is hozzátettek ehhez.

Még jó, hogy a sulihoz közel ott van a Grovelands Park rengeteg zölddel és egy tóval. Ott ki tudtam magamból sétálni a feszültséget. Hazafele pedig csekkoltam az egyetlen katolikus templomot és miserendjét a környéken, ahova a vasárnapjaim többségén járni fogok.

Délután egész tisztességesen megetettem a gyereket! Még játszottunk is Simon says-t, valamint kártyáztunk. Persze az olvasással nem haladtunk.

Pedig a kissrác a suliban mindig kap egyéni olvasásra egy könyvet, amit otthon elolvas (2-3 nap alatt), megbeszél valakivel, a szülő leigazolja, és viheti is vissza a könyvtárba, hogy megkapja az újabb könyvet. Nekem tetszik a rendszer, mert beszélni inkább szeretnek a gyerekek az olvasmányról, mint írni, és a tanárnője a szülői visszajelzések alapján igyekszik a lehetőségek szerint a kisfiú fogára való, de olvasási szintjének megfelelő, értékes könyvekkel ellátni őt.

Ennek ellenére nehezen lehet egy 9 éves fiút rávenni, hogy kicsit nyugton maradjon és a könyvre koncentráljon.

Szerda reggel volt egy parám, hogy megfigyelnek… Aztán kiderült, hogy, igen van két kamera, de csak éjjelre kapcsolják be, a fura hangot, amit hallottam, pedig a hűtő adja ki magából. Így utólag vicces, de akkor...😅

A délelőttöm semmittevéssel telt el. Sorozatot néztem, chateltem, zongorázgattam (mivel a kisfiú zongorázni tanul, van otthon szép elektromos pianínó, így elkezdtem felfrissíteni a tudásomat).

Délután megtörtént az első a-gyerek-kiborul-de-nincsenek-otthon-a-szülők. Megbeszéltük, hogy pizzázunk, és én meg is sütöttem a saját GM pizzámat, mert, gondoltam, az is sajtos, és ne pazaroljunk két egész pizzát, jó lesz az egy mindkettőnknek. Aha, hogy én milyen naiv voltam. Az oké volt, hogy sajtos, de a pizzán semmilyen formában nem lehet zöldség! Most már ezt is tudom. Így, mivel nem volt hajlandó még zongorázni sem, mialatt megsütöm neki a teljesen zöldségmentes pizzát, hagytam duzzogni. Tudtam, hogy valamit adnom kell neki, mert este rugby edzése lesz, és egyedül erre volt hajlandó rábólintani.

Több év gyakorlat ide vagy oda, nem éppen jól kezeltem a helyzetet. Utólag mindig okosabb az ember, hogy meddig lehet erőltetni a dolgokat, és mikor kell abbahagyni, vagy mikor kell egy kicsit hagyni a gyereket, mielőtt bármibe is belekezdünk. Persze akkor is könnyebb lett volna, ha megvannak hozzá a szavaim, mert hiába tudok én magyarul érzékletesen a lelkére beszélni, ha angolul csökött kis tőmondatok jönnek csak elő.

De a pizza után legalább megbékültünk.

Edzés után, szülői engedéllyel a tableten játszottunk is egy nagyot. Megmutatta a kedvenc játékát, amibe beszálltam, de hamar kiderült, hogy szinte reménytelen játékos vagyok.

Az este hozománya volt még a beszélgetés az apukával. Ez megnyugtatott, és feloldotta a hétfő óta bennem lévő görcsöt. Meséltünk egymásnak magunkról, nyugodtan átbeszéltük a teendőket a kisfiúval, szóval összességében nem zárult rosszul a nap.

A hét maradéka az előző napokhoz képest teljesen nyugisan telt. Csütörtökön egy osztálytárs rendezett délutáni játszóbulit, vagyis konkrétan semmi dolgom nem volt délután, pénteken pedig hozzánk jött át a kissrác legjobb barátja játszani. Ekkor is csak annyi volt a dolgom, hogy rajtuk tartsam a szememet, valamint megetessem őket, az pedig sikerült hála a tésztának, a sajtnak és némi nasinak.

A péntekről és a hétvégéről bővebben a következő bejegyzésben.

😎

Az első nap

Ami igazából csak egy fél nap volt, de estére kettőnek éreztem...

Amúgy nyugodt repülőutam volt sok olvasással és multikulturális élményekkel.

Meglepően simán ment minden a reptéren a megérkezésemkor is. Egyedül akkor paráztam be kissé, amikor kiérve a csomagjaimmal a család még nem volt sehol. De erőt vettem magamon és felhívtam az apukát, aki megnyugtatott, hogy csak a dugó miatt késnek, és már parkolóhelyet keresnek éppen. Természetesen ezt először úgy értettem, hogy elmentek a parkba… És még hány ilyen volt és lesz is.

Mindegy, végül megtaláltuk egymást, és rendben hazahoztak. Az autóút kissé kínosan telt. Apuka próbált beszélgetni, amire leginkább tőmondatokban válaszoltam, a kisfiú nagyon laza volt és úgy hadart, hogy alig tudtam követni, én meg az izgalomtól össze-vissza kevertem mindent. Anyukát már jobban értettem, hiszen vele kommunikáltam Skype-on is, és ő valamivel lassabban beszélt a többieknél.

A nap hasonlóképpen rengeteg szerencsétlenkedéssel folytatódott, először a Thai leves fogott ki rajtam, amit még sosem ettem, szóval próbáltam lavírozni a pálcikákkal és a fa kanállal. Végül feladtam, és normál kanállal ettem tovább. A beszélgetés bizonyos szakaszai is komédiába illőek voltak. Lásd nem értettem/félreértettem. Így majdhogynem minden válaszadásomat azzal kezdtem, hogy elismételtettem velük a kérdésüket.

Hazaérve háztartási gépek működése, hetirend, napirend átbeszélése következett. Ebben legalább valamelyest otthonosan éreztem magam.

Délutáni séta közben a Marvel filmek törték meg a jeget a kisfiúval. Ez volt az első győzelmem, mert innentől az odavetett hozzászólásokat felváltották a „Did you know…?” jellegű felkiáltások. Bár, az igazat megvallva, a felét nem értettem annak, amit mondott, de valószínűleg jól reagáltam, mert hazáig lelkesen beszélt. Ezért a kínos csöndek is elmaradtak.

Este együtt néztünk sorozatot a szülőkkel, ami azóta szokássá nőtte ki magát, mert szinte minden hétköznap megnéztünk egy-két epizódot.

Ja, igen, és van Netflix.

Nos, ez valószínűleg determinálja az elkövetkezendő évem hétköznap délelőttjeit. Mivel a januári időjárás (mondtam, hogy ez is sorra kerül) cseppet sem szívderítő. Fúj a szél és hideg van, és esik az eső… ja, hogy itt szinte mindig ilyen szokott lenni.

Ennyi volt az első napom, amit sírás nélkül megúsztam (erre büszke vagyok).

Az első hét megpróbáltatásairól majd a következőkben… 😉

Prológus

A kalandom elkezdődött.

Nem pont most, hiszen már második hetemet töltöm a szigetországban, nem is akkor, amikor a gépem felszállt. Ez a kaland már nagyon régóta érlelődött bennem. Talán a főiskola évei alatt kezdtem el komolyabban gondolkodni azon, hogy jó lenne egy kicsit világot látni, és ez alatt nem azt értem, amikor turistaként 5 nap alatt lerohamozzuk a műemlékeket, múzeumokat, híres helyeket és helyi kocsmákat, hanem azt, amikor az ember benne él egy másik kultúrában (akár egyszerre többen is) és nem csak látja, hanem magáévá is teszi.

De, mint a jó bornak, ennek a kalandnak is érlelődésre volt szüksége.

Először a fősuli utánra gondoltam, de amikor lépni kellett volna, igen könnyen marasztalható lettem, mert, bár az álomkép megvolt, terv és igazi elhatározás még nem.

Így tanítottam le három évet a volt általános iskolámban, ahol rengeteg különböző emberrel, szituációval és kihívással hozott össze az élet. Ahol megéltem talán eddigi legnagyobb mélységemet, de rengeteget tudtam szárnyalni is. Ahol igazán megtapasztaltam, mekkora ereje van a szeretetnek, amit adok, és főleg annak, amit a gyerekektől és a kollégáktól kapok.

De a kaland nem hagyott nyugodni, így, amikor tanítópárommal amúgy is elbúcsúztunk volna a gyerekektől, nem kértem új osztályt, hogy engedjek a már megérlelődött elhatározásnak (no, meg az olyan triviális dolgok sürgetésének, mint a nyelvvizsga megszerzése).

Azért nem ment ilyen egyszerűen a dolog. Eleinte teljesen mást akartam csinálni, hogy ha már új, akkor legyen teljesen az. Nos, azt elmondhatom, hogy ha világéletedben (értsd, tényleg) gyerekekkel foglalkoztál valamilyen formában, ne várd azt, hogy az öledbe fog pottyanni egy felszolgálói állás, hiszen a tapasztalatod e téren pontosan megegyezik a nullával.

Amikor ősz közepén még mindig csak annyit tudtam mondani, hogy várom a válaszokat a beküldött életrajzomra, már kezdett kellemetlen lenni a dolog. Egyik ismerősöm újabb érdeklődő kérdése átkattintott bennem valamit. Vasárnap este volt, és az első szimpatikus au pair ügynökségnek ( https://aupairfect.hu/) elküldtem a jelentkezésemet. Mit ad Isten? Hétfő délután már vissza is hívtak, és ha jól emlékszem, még azon a héten találkoztam a vezetővel, és beindultak az események.

Rohangálás a papírok után, aztán, amikor minden megvolt szépen, készen feltöltve, az idegtépő várakozás. Karácsony előtt voltunk, és nagyon szerettem volna úgy ünnepelni a családommal, hogy el van rendezve az utam.

Egy hétig semmi…

Aztán végre az első interjú Skype-on. Egyszerre éreztem jól és rettenetesen magam előtte és alatta is. De a családnak jó összképet nyújthattam, mert meghívtak magukhoz. Ezt követte a várakozás második idegtépő szakasza, amikor a hivatalos szerződés aláírására vártam, amire végül csak január legelején került sor.

Még volt két hetem mindent szépen elintézni, beszerezni, a búcsúköröket lefutni. Legalábbis azt hittem. Mígnem jött az email, hogy hamarabb szükség lenne rám.

Persze, végül is, meg tudom oldani, gondoltam. És következett a most már jól szervezett rohangálás és búcsúzkodás második szakasza. Nem mondom, hogy nem zokogtam el magamat csak úgy, amikor bevillant, hogy most mire is készülök, vagy amikor egy-egy családtagom vagy barátom szemébe néztem. De az időszűke miatt vészhelyzet üzemmódban működtem, ami nem hagyott szétesni.

Majd hirtelen a reptéren találtam magam a szüleimmel és a kisebbik öcsémmel.

Mentem volna, mert izgultam, hogy minden rendben lesz-e a csomagokkal, csekkolással, egyebekkel (rendben volt), de hirtelen mégsem akartam ott hagyni a családomat. Aztán valahogy csak sikerült, hiszen itt vagyok.

Ez volt a kalandom prológusa.

Az első fejezetben már tényleg szó esik majd az itteni életről, és természetesen az időjárásról is.

💗