A hatodik hét vége - gyerekdallamra - szombat, vasárnap

Jó dolgom van, mint erdőn a madárnak. 😉

A szombatom nagyon kényelmesen indult. Fogalmam sincs, hogy mit csináltam egész délelőtt, mindenesetre csak dél után sikerült útra kelnem.

Két célom volt a szombati úttal. Egyrészt a kissrác szülinapjára már két hete kerestem Minecraft-os zoknit, amiből az interneten nem volt gyerekméret, a közeli Primark-ban pedig csak ez a típusú zokni hiányzott. Más ruhadarabot még nem akartam venni, mert túl személyesnek éreztem volna például egy pizsivel meglepni őt. Ezért úgy döntöttem bemegyek a belvárosba, mert ott biztosan nagyobb a választék mindenből.

A másik célom a Harry Potter második kötetének beszerzése volt, mert éreztem, hogy még a hétvégén be fogom fejezni az elsőt.

Mindenben igazam lett. Zoknit is találtam, és a könyvet is befejeztem szombaton a hazafele úton. De ne szaladjunk ennyire előre.

Miután két kedvenc üzlettípusomat bejártam (könyv és ruha) és beszereztem, amit akartam, hirtelen dolog nélkül maradtam.

Már korábban, a könyvesboltból a ruhaüzletbe menet körbenéztem China Town-ban, a város kínai negyedében, ahol a házak között piros lampionok, az utcák elején pedig kínai kapuk hirdetik, hogy itt egy másik világba fog a kedves látogató belépni. Tele volt a negyed éttermekkel, kifőzdékkel, ajándékboltokkal, valamint még egy hatalmas pandával is találkoztam. 🐼

Tetszett a nyüzsgés, ezért úgy döntöttem, céltalan kóborlással fogom elütni délutánomat.

Így történt, hogy felfedeztem magamnak Sohót, a város legbohémebb részét. Keveset fényképeztem, mert a képek inkább lepukkantnak mutatták volna, ami igaz is volt az épületekre nézve, de nem az emberekre! Mert ők adták a városrésznek azt az aromát, ami olyan közkedveltté tette. Nem is tudom, hogy a helyiek vagy a turisták néztek ki őrültebben. Olyan öltözékek jöttek szembe velem, hogy a kedvenc cseresznyés zoknim elsápadt a színpompájukat látva. A szórakozóhelyek még nem, de az éttermek mind-mind tele voltak, a színházaknál már sorok kígyóztak a délutáni előadásokra, és elsétáltam jónéhány kifejezetten feltűnően reklámozott melegbár mellett, amik Budapesthez szokott szememnek újdonságként hatottak. A legtöbb színház egy-egy szuperprodukcióra volt ráállva, így az idei leghíresebb darabok óriásplakátjait mind-mind láttam. Már csak el kéne mennem rájuk, csak bírjam fizetni…😅

A Covent Garden egy részét is bejártam. Valami hihetetlenül rabul ejtettek az épületek, az üzletek és a kínálat is. Bár meg tudtam állni, hogy minden pénzemet tetszetős hülyeségekre költsem el, a szememet jóllakattam nézelődés közben.

 A lábam még a Waterloo Bridge-en is átvitt a Temze túloldalára, de ott már az alkonyat és a hangulat nélküli lepukkantság fogadott. Ezért nagyon hálás voltam, amikor belebotlottam egy olyan buszmegállóba, ahonnan indult busz Wood Green-be, ahol át tudtam szállni az Enfield-be közlekedő járatra. Így is vagy másfél óra volt, míg átzötykölődtem a városon. Ennek az útnak köszönhettem az első Harry Potter befejezését. 📚

A vasárnapom szelesen és esősen indult, de azért nem volt annyira viharos, hogy ne jussak el a templomba.

Hazaérve anyukát már nagy készülődések közepette találtam, mivel aznap volt a kisfiú kilencedik szülinapi bulija. Apuka és a kissrác elmentek itthonról, én pedig segítettem anyukának a nappalit átrendezni és egy kicsit kidekorálni, étkészletet kirakni és egy kicsit takarítani.

Amikor a bejárati ajtó mellé ragasztottuk fel a lufikat abban bízva, hogy nem fújja el majd őket a szél, megtörtént megint a csütörtöki eset. A szél kizárt minket az anyukával…

Csakhogy most senki más nem volt a házban. 😳

De…

A teraszajtó ezúttal nyitva volt a takarítás miatt. Már csak be kellett jutnunk a hátsó kertbe.

A magas palánkkerítésre nem tudtunk felmászni, viszont megakadt a szemem a kukákon. Így történt, hogy anyuka tornászokat megszégyenítve átmászott a kerítésen, miközben és fogtam alatta a kukát és figyeltem, hogy elkapjam, ha megcsúszna. Ő pedig bemenve kinyitotta nekem a bejárati ajtót. A nyitott teraszajtó megmentett minket, és bár az összes maradék lufit kifújta a szél a kertbe, csak egyet nem találtunk meg. Ezt még jó üzletnek is felfoghatjuk.

A kisfiú tortája szenzációs lett, végül a nap is kisütött délutánra, ezért a bulisátrat is gond nélkül fel tudták állítani a hátsó kertben. Meg lettem én is invitálva a szülők körébe, de nem volt kellő energiám a bazsalygáshoz, ezért inkább elbarikádoztam magamat a szobámban. A parti hangjai azért felszűrődtek hozzám, valamint az erkélyemről néhányszor lekémleltem az udvarra, a végén pedig a fiúcska is biztosított róla, hogy remek volt a szülinapja.

Az ajándékok mennyiségéből és minőségéből ítélve nem csak a közös játék alapján mondta ezt. 😀

A hatodik hét - gyerekdallamra -szerda, csütörtök, péntek...

Szerda reggel arra keltem, hogy az ébresztőórám jelzi, munkanap vár rám.

Az anyukával össze is futottam a konyhában, mivel készülődött dolgozni, de senki más nem mozgolódott a házban. Már pont rá akartam kérdezni a többiekre (kisfiú, apuka, vendégek), amikor értetlen arcomat látva ismertette a helyzetet.

Így történt, hogy a gyermekfelügyelet feladata aznapra még nem nyomta a vállamat, mivel a vendégekre tekintettel az apuka kivett még egy szabadnapot. Ráadásul áthívta a kissrác egyik osztálytársát is játszani, hogy még egyszerűbb legyen a dolog.

Délelőtt a blogon dolgoztam, majd megfőztem a gyerekek ebédjét. A többiek nem ettek, mivel elég későn reggeliztek. Miután a vendégek elmentek, kicsit sétáltam, majd amikor apuka és a kisfiú elmentek az edzésre, sorozatoztam egy jót.

Nem tudom, ki hogy van vele, de egyszerűen képtelen vagyok normális, nem teljesen összeragadt rizst főzni. Nem zacskós rizsünk van itthon, de elméletben tudom, hogy mire kell odafigyelni a főzésénél. Hát egyelőre ez a tudásom tényleg csak elméleti síkon létezik… 😅

A csütörtök már tényleges gyerekfelügyelettel indult. Gondoltam, hagyom a kissrácot aludni, ameddig akar, én addig ténykedtem a konyhában.

A szemetet is kivittem, csakhogy …

No igen, elég szeles volt az idő. Egy nagyobb fuvallat jól becsapta a bejárati ajtót, amíg a kukáknál tartózkodtam, aminek az lett a következménye, hogy ki lettem zárva a házból. 😐Mivel a kulcs bentről a zárban volt, nem tudtam a kilincset lenyomni. Nálam se telefon, se kulcs, se abszolút semmi. A hátsó kertbe sem volt értelme bemásznom, mert tudtam, hogy a teraszajtó is zárva van. Egy szerencsém volt, hogy a kisfiú otthon volt, bár még az emeleten aludt. Így elkezdtem dörömbölni, szólongatni, a nem működő csengőt nyomkodni, majd még jobban dörömbölni, a levélnyíláson bekiabálni és úgy amúgy egyre kétségbeesettebben segítséget kérni. Végül néhány perc (nekem óráknak tűnt) múlva hulla fáradt fejjel kinyitotta az ajtót. 😍Ilyen rossz ébresztője sem volt még. Én rögtön a nyakába ugrottam, és az egekig magasztaltam, hiszen ő volt a hősöm! Bármit hajlandó lettem volna megtenni neki, mivel tudom, milyen az ilyen ébresztő (igen, voltam már az ő helyében, ugye kedves öcséim?). Amikor ezt el is mondtam neki, varázslatosan kiszállt a szeméből a durcás álmosság, és szavamon fogott. Hála az égnek, csak tévézni szeretett volna, amiben ezek után abszolút benne voltam, annyira, hogy még ágyba reggelit is kapott.

Azért nagy nehezen dél körül kihúztam az ágyból, és az osztálytársa megérkezéséig (újabb játszós délután) a gyerekkoromat megidéző Pokémon-küzdelmeket játszottunk le az erre a szerepre castingolt dinókkal és krumpli-Darth Vaderekkel.

Azt hittem, hogy a barát megérkezésével tulajdonképpen ki is merül a feladatom az ebéd tálalásában és néha egy-egy ellenőrző pillantásban.

Csak hittem…

Eleinte tableteztek, de valamiért ezt hamarosan megunták, és befogtak játszani, mivel hárman jobb, mint ketten. Ebben igazat kellett adnom nekik, így beálltam. Először kémes-lopakodós-lövöldözőset játszottunk. Természetesen én voltam a rosszfiú, de legalább velem volt egy rakás plüssállat erősítésnek. Majd kincskeresős-szomszédos játék következett. Gyanítom, ennek van valami tényleg létező számítógépes alapja, mivel elég tiszta játékszabályok alapján játszottunk, aminek befogadása egyedül nálam okozott néha rövidzárlatot. Ebből két menet is lement, és a végére én is nagyon élveztem.

Rövid vita és szervezkedés követte ezt, mivel a srácok ottalvós bulit is akartak tartani, ami említés szinten már reggel felmerült, de a részletek tisztázatlanok maradtak.

Természetesen a szülőket csak akkor nem lehet elérni, amikor a másik anyuka is már az ajtóban áll a válaszra várva…

A Murphy törvények mindig is jó ellenségeink voltak.

Végül minden megoldódott, a buli a másik kisfiúnál tovább folytatódott, és én este hatkor hirtelen dolog nélkül maradtam. Hulla fáradtan. 😴

Másnap elég sokáig vártam a kisfiú hazaérkezését, aztán kezdődhetett a tortúra. Mind a kettőnknek. Ugyanis az egész héten halogatott szünetre feladott házik csak úgy tornyosultak felettünk, mint sötét fellegek. Volt minden, mi szem-szájnak nem-ingere. Hiszti, csapkolódás, földön fetrengés és nyafizás a kissrác részéről, felcsattanás, csúnya nézés, vasszigor és fenyegetés pedig az enyémről. De végül kiszenvedtük magunkból a töri megoldásokat. És minő csoda, az irodalom házinak már magától látott neki a kisfiú, és zokszó nélkül megírta. Valószínűleg korábban rájött, hogy egyszerűbb, ha nyugiban megcsinálja, mivel úgysem tudna aznap eltántorítani. 😂

Délután a változatosság kedvéért nem hozzánk jöttek, hanem ő volt hivatalos egy szülinapi buliba, ahova apuka ment érte, így én a leszállítása után felszabadultam. Az igazat megvallva a délelőtti harcunk miatt egészen kimerülve, ezért csak a családommal telefonáltam, majd sorozatot néztem.

Este mondjuk még játszottam egy kicsit a fiúcskával, megvacsoráztam a családdal, aztán inkább felvonultam a szobámba Harry Pottert olvasni.

Bár végül kevesebbet kellett dolgoznom, mint eredetileg tervben volt, sokkal intenzívebbre sikerültek a „munkaóráim”, ezért alaposan lefáradtam a hétvégére.

Nem is terveztem be szombat-vasárnapra semmi kirándulást, de azért volt részem ebben-abban. Amikről a következő bejegyzésben majd olvashattok!

😘

A hatodik hét - gyerekdallamra - hétfő, kedd...

Bocsi, tudom, hogy egyeseknek dallamtapadást okoz a címválasztás. De én is ezt dúdolom, amióta beugrott, és nem akarok senkit megfosztani az élmény lehetőségétől.

Amiért több részre szedtem most a hétköznapok történéseit is, a család elutazása volt, aminek okán kvázi nyertem egy plusz hétvégét.

Bár a hétfőm nagyrészt inkább, ha nem is munkával, de szorgoskodással telt. Az utazás miatt elmaradt a hétvégi nagybevásárlás, így teljesen kifogytam kenyérből, vajból, sajtból!

Tehát első és legfontosabb dolgom a bevásárlás volt magamnak. Megtoldottam egy-két finomsággal is a listát, így csinos kis összeget sikerült otthagynom a Sainsbury’s-ben. De legalább volt kajám, és a mélyhűtőben lévő alapanyagokkal együtt már rendes ebédet tudtam magamnak összedobni. Így lett a hétfői menüm a csicseriborsós hagymaleves, valamint sült lazac (hűtőben találtam) párolt zöldséggel. Nyami!

Kicsit mozogtam is, mert muszáj volt főzés után kiszellőztetnem a fejemet, majd ebéd után nekiültem a blogolásnak. Közben sorozatot néztem, így elég lassan jutottam a végére.

Aztán tovább néztem a sorozatot…

Gyors vacsi, beszélgetés a tesómmal, keddre a jegy megvétele a Tower Bridge kiállítására, valamint a másnapi csirkemellek bepácolása után pedig vajon hogy folytatódott az estém?

Sorozatnézéssel… És nassolással…

A kedd már nem volt ilyen laza.

Mivel nem tudtam pontosan, mikor ér haza a család, gondoltam, még reggel lesütöm a húst, hogy biztos legyen itthon vacsora. Nos, nem ment ez olyan gyorsan, mint azt az interneten írták, így hiába keltem korábban, nem sült meg rendesen, mire indulnom kellett.

Mindegy, sütő kikapcs, kaja benthagy, majd hazaérve folytatom.

A reggel szépsége az volt, hogy az előre megvett jegyet nem tudtam a telefonomon bemutatni, mert kizárólag kinyomtatva fogadták el (Miért?), így első körben a helyi könyvtárba szaladtam el, mert itthon nem tudtam nyomtatni, és egyedül ott találtam lehetőséget. Megérkeztem, láttam, hogy van nyomtató, de csak úgy nem használhatta azt minden jöttment. Nem, előbb könyvtári taggá kellett válni. Így lettem könyvtári tag délelőtt negyed 11-kor kutyafuttában. De azt meg kell vallanom, hogy abszolút megéri annak lenni, mert napi 20 oldalt ingyen nyomtathatok, vannak gépek, ingyen wifi, könyvek, tagsági díjat sem kellett fizetnem… a könyveket már említettem?

Kicsit szerencsétlenkedtem a nyomtatással, mert először a központi géphez kellett küldenem a dokumentumot, és a könyvtáros nyomtatta nekem ki. De végül minden megoldódott.

Utána buszra pattantam, és Wood Greenben találkoztam egyik nyelvsulis csoporttársammal, hogy együtt töltsük a napunkat.

Szerencsétlenkedés 2.0 következett, amikor a biztonsági kapun nem jutottam be, mert elfogyott a pénz az Oyster kártyámról. Végül a második automatánál sikerült feltöltenem, mert az első pedig a bankkártyámra nem reagált…

A csoporttársam is aupair Olaszországból, így alap volt a hétvége, család, tennivalók kibeszélése, de ezeken kívül is felszabadultan beszélgettünk egymással egy csomó mindenről.

A metróból a London Bridge-nél jöttünk fel, majd elsétáltunk a Temze partján a Tower Bridge-ig.

Ott nagyjából negyedóra sorban állás következett, majd kiderült, hogy teljesen fölösleges volt megvennem a jegyemet előre, mert a sort végig kellett várnom, és a nyomtatott papíromat be kellett cseréltetnem egy normál jegyre, ami, ahogy arra az olasz lány rávilágított, teljes pazarlás volt. De aztán a lift felvitt minket a toronyba, ahol kezdetét vehette a körséta.

Első körben meg kell említenem a dolgozókat, mert mind nagyon kedvesek, türelmesek, mosolygósak és segítőkészek voltak. Minden stratégiai fontosságú helyen állt valaki, hogy útbaigazítást adjon. Tehát ők a szememben abszolút maximális pontszámot kapnak!

A két tornyot összekötő gyaloghidakról remek volt a kilátás, valamint az üvegpadló is fantasztikus volt. Valaki félt rálépni, de én nagyon élveztem, amikor szinte lebegtem a Temze és az autók fölött. Néhány helyen padok voltak elhelyezve, előttük pedig a tévében a híd építéséről, történetéről, szerkezetéről és működéséről mentek kisflmek, amik teljesen érthetőek és élvezhetők voltak. Ezért is megkapják a pluszpontjukat!

Aztán a másik toronyból kilépve, rövid sétát követően (nem a sárgaköves úton, de a kék vonal mentén) eljutottunk a gépházba, amit ugyancsak körbe tudtunk járni, onnan pedig az ajándékbolton keresztül (ravasz) vezetett ki az utunk.

Mivel a fő programunk végére értünk, megbeszéltük, hogy visszasétálunk a Borugh Marketig, amit a metróból kilépve vettünk észre.

Valami hihetetlen volt! A vasúti híd árkádjai alatt kialakított, majd még több háztömböt is magába foglaló piac maga volt az élet. Rengeteg turista kerengett a zöldséges, sajtos, húsos, mézes és még ki tudja milyen standok körül, ahol a termékek, mint valami műalkotás voltak elrendezve. Voltak kifőzdék, beülős helyek több náció konyhaművészetével csábítva az arra járókat. Végül egy indiai kifőzde mellett döntöttem, mert egyrészt szeretem, másrészt szép nagy betűkkel fel volt tüntetve az allergéninfó minden étel mellett. Pluszpont!

A piactól elszakadva a szél hathatós segítségével a London Bridge-en átsétáltunk a túloldalra. Ahol megcsodáltuk az éppen felújítás alatt lévő Fraser Áruház épületét, majd, mivel hirtelen leszakadt az ég, bemenekültünk valami nagyon exkluzív üzletközpontba. Körbejártunk a legdrágább márkák és a legjólöltözöttebb emberek között teljes tornacipős, elázott valónkban, míg annyira zavarba nem jöttünk, hogy inkább hazafele vettük az irányt.

A metrón zötykölődve majdnem elaludtam, annyira kimerített a sok séta, meg a szél és az eső is rásegítettek erre. Így csöndben érkeztünk vissza Wood Greenbe, ahol megköszöntük egymásnap ezt a remek napot, elterveztük, hogy legközelebb miket nézhetnénk még meg, és elbúcsúzva, mindketten felszálltunk a saját buszunkra.

Itthon befejeztem a hús sütését. Kicsit száraz lett, mert a kanapéra letelepedve a család macskája meg rám telepedett, és olyan kényelmesen belefeledkeztem a simogatásába, hogy szegény csirke bent felejtődött a sütőben…

A lelkemnek is jót tett az, hogy volt társaságom, de nem kellett se kommunikálnom, de bármi mást csinálnom.

Este a két család is megérkezett. Beszélgettem velük egy kicsit, foglalkoztam a kisfiúval, aki bemutatta nekem a Minecraft házát, majd végre elmentem aludni.

Az ötödik hétvége

Azzal a szilárd elhatározással jöttem ide ki, hogy nem forszírozom azt, hogy magyarokkal is találkozzak. Mert ha folyamatosan az anyanyelvemen beszélnék, hogy fejlődne gyorsan az angolom?

(ez költői kérdés volt) 

Mégis, azért elkezdtem igényelni, hogy találkozzak olyanokkal, akikkel hasonló helyzetben vagyok. Persze, most már elég sok aupairt ismerek közel s távol, és igen, nagyon jól meg tudjuk beszélni a vendéglátó családdal és a gyerekekkel kapcsolatos dolgokat. De nem onnan jöttek, mint én. És láttam a sok francia és német lányon, hogy mennyivel magabiztosabbak csak azáltal, hogy van a baráti körükben még legalább egy valaki, akivel jobban meg tudják érteni egymást. Mert valljuk be, jól elbeszélgetünk angolul, de ez még csak a felszínt kapargatja ahhoz képest, ahogyan otthon a családdal vagy a barátainkkal elbeszélgettünk.

Tehát, ja. Az Angliai magyarok facebook csoportban szembe jött velem egy esemény még korábban, a már előző írásomban is említett Alvin koncert. Így gondoltam, miért is ne? A zenéjüket szeretem, főleg a régebbi számaik közül elég sokat ismerek, de azóta az újabbakat is meghallgattam. Tehát megvolt az egyik program.👍

A másik találkozó szombatra már korábban meg lett beszélve a hazai ügynökségem itteni partnerügynökségével. Vagyis ők is szerveztek egy aupair találkozót azoknak a lányoknak, akik valahogyan rajtuk keresztül jöttek ki Angliába.

Vasárnapra pedig találtam magyar nyelvű misét, igaz, hogy a város túlfelén, de akkor is.

Mondjuk azt nem nagyon értem, hogy tulajdonképpen miért nem ezzel kezdtem, amikor kijöttem? Mert konkrétan ennyit kellett bepötyögnöm, hogy „magyar nyelvű mise london”, és láss csodát, mindent seperc alatt megtaláltam… 😅

Kezdődjék a szombat.

Mivel már pénteken kitakarítottam, szombat reggel csak kényelmesen megreggeliztem, tettem-vettem egy kicsit, és röviddel a vendégek érkezése után (akik a szombat éjszakát töltötték itt, majd vasárnap délután a két család együtt elutazott egy kicsit kikapcsolódni, hogy csak kedden térjenek majd haza) leléptem.

A King’s Cross pályaudvarhoz érve már szakadt az eső és a szél sem kímélte az esernyőket, ezért egy rövid képeslapvásárlós kitérő után bevetettem magam a British Library épületébe. Nos, amikor a bejáratnál szigorú táskaellenőrzés fogadott, és nem nagyon tudtam értelmezni, hogy a jegyek most tulajdonképpen mikor és hova érvényesek, valamint győzött a gyávaság, és az információnál sem kérdeztem rá semmire, elnapoltam a könyvtár alaposabb megismerését. Helyette felmértem az ajándékbolt és a könyvesbolt kínálatát, és gazdagabb lettem egy régi könyvtári kölcsönzőjegy mintájú zoknival. Nahát, ki gondolta volna? 😮

Egy kávéval később némi kaját is felvásárolva a 9 és ¾-ik vágány felé vettem az irányt. Mivel még mindig volt egy órám az aupair találkozó megbeszélt időpontjáig, elég időm jutott arra, hogy kivárjam a soromat, és fotózkodjak a falnál nyakamon lobogó kölcsönsállal a házam színeiben (jelen esetben Griffendél). Közben azt is kigondoltam, hogy hogyan akarok pózolni, mert ugye az túl snassz lett volna, ha csak fél lábamat bénán felemelve mosolygok a kamerába. Amúgy viccet félretéve igazi hősök a segítők, mert a hatszáztizenhetedik embernek is mosolyogva segítettek a megfelelő pozíciót beállítani, ha mégsem sikerült, a képet újra és újra megismételni, míg jó nem lett, vagy éppen megvárni, amíg a hozzátartozók lefotózzák őket a telefonjukkal. Nem az én tisztem eldönteni, hogy mennyire voltam fura, amikor a srác segítségéből nem kérve kijelentettem, hogy ha nem gond, van egy saját elképzelésem. És ugrottam… A csajok szerint, akik utána a boltban előhívták nekem a képet, olyan lett, mintha elvesztettem volna az irányítást a kocsi felett, miközben nekifutottam a falnak.

Király! 😎

Utána találkoztam az aupairekkel. Nagyjából Természetesen először bemutatkoztunk mindannyian egymásnak (név, ország, mióta vagyunk Londonban, gyerekek száma és életkora), majd néhány percen keresztül kínosan hallgattunk…

Amikor végre kicsit feloldódott a hangulat, a mellettem álló francia lánnyal kezdtem el beszélgetni, majd két német lány is beszállt a társalgásunkba, szóval végül is a kávézóban is egymás mellé ültünk le. Majd körénk gyűlt a többi német lány is… Mind a hatan. Ebből, mint már kitalálhattátok, az következett, hogy igen gyakran fordult át a társalgás angolból hirtelen németbe. Kissé Déja Vu érzés munkálkodott ilyenkor bennem, mintha már átéltem volna ezt… (ja igen, amikor a törzshelyünkre ültünk be néhány hete, csak akkor francia többség volt) Most a francia lánnyal néztünk néha össze értetlenül, mert szégyen, de kvázi kukába dobhattam a 9 év német tanulásomat, mivel néhány elkapott szón kívül nem értettem semmit. 😑

De amikor a közös nyelven beszélgettünk, nagyon jól érteztük magunkat. Búcsúzkodás előtt pedig lefutottuk az Instagramon bekövetős, WhatsApp-on felvevős és csoportot létrehozós köröket, majd ment ki merre látott, miután megbeszéltük, hogy legkésőbb következő hónapban látjuk egymást.

Így elindultam az Underworld irányába, hogy kezdetét vegye a magyar hétvégém.

Odaérve tudtam, hogy jó helyen járok, mert mindenhonnan magyar beszélgetésfoszlányokat sikerült elcsípnem. Ennek ellenére kicsit elveszettnek éreztem magamat, mert nem mertem egy baráti körhöz sem odamenni. Végül én lettem megszólítva egy háromfős haveri kör által.

És mit ad Isten? Egyikük a földim volt! Ugyanúgy a kerületben lakott, mielőtt kiköltözött nyolc éve! Na, erre mondják, hogy kicsi a világ! 😀

A koncerten végig velük voltam, beszélgettünk, énekeltünk, jól elvoltunk.

Őket mondjuk maga a zene nem mindig kötötte le annyira, mint engem. Mivel idén 27 éves az Alvin és a Mókusok, egy kis válogatást hoztak a nagy kedvencekből, aminek nagyon örültem, mert a régi számaikat jobban ismerem, mint az újabbakat. Bár annak idején sokáig nem tudtam megbarátkozni a dalok nyelvezetével, mostanra már nem zavar. Így némelyikre tomboltam, más daloknál a refrént fújtam, megint másoknál, amikor énekelték, idéződött fel bennem, hogy ja, tényleg, ez a szövege… Aztán voltak olyan számok is, amik teljesen újak voltak számomra, bár már vagy húsz évesek.

Meg is könnyeztem némelyik dalt. Nem is tudom, idekint más hangsúlyt kapnak szememben a hétköznapibb dolgok, így hajlamos vagyok random elbőgni magam egy apróságon is. De ezek a könnyek jól esnek. Mindegy. Összességében nagyon jól éreztem maga a koncerten annak ellenére is, hogy a nagybetűs legkedvencebb számomat nem játszották! Volt egy pillanat, amikor azt hittem, hogy az következik, mert úgy lett felkonferálva, mint az este legszomorúbb száma, de csak az El*ott szerelem volt. Szerintem ez szomorúságban még csak meg sem közelítette az Ami az életben nem lehet a tiéd-et.

A koncert után megismertem az egyik srác (ööö, 30 felett vannak már mindannyian, de képtelen vagyok más szavakkal jellemezni őket) feleségét is, valamint néhány lánnyal kiegészülve a földimnél egy rögtönzött házibulit tartottunk. Remekül elszórakoztunk. Az egész punnyadva beszélgetős, hülyülős helyzet az otthon hagyott baráti körben töltött estéimet idézte fel bennem, annak ellenére, hogy azért más az itteni világ, mint amit megszoktam. De így is nagyon nehéz volt otthagynom őket, amikor hajnali 1 körül elindultam haza, mert vasárnap kelnem kellett. Velük is elérhetőségeket cseréltem, hogy majd még össze tudjunk futni.

Vasárnap két óra busz-metró-metró-busz utat követően eljutottam a londoni magyar házba, a Szent István Házba. Ott vettem részt szentmisén, ami végre magyar nyelvű volt, így nem csak tudtam vagy kikövetkeztettem, hogy éppen hol tartunk, hanem értettem is. Jó érzés volt látni a magyar katolikus közösséget, és bár utána nem maradtam beszélgetni, biztos, hogy vissza fogok még menni időnként. Csak ne lenne olyan messze! Tényleg, a napomból négy óra csak az utazással telt el. Ez volt az igazán fárasztó.

Mire délután 3 fele hazaértem, a család és a vendég család már elutaztak, így a ház csak az enyém volt. Ezt pizzával, blogolással és sorozatnézéssel ünnepeltem. Micsoda buli volt! 👌

A hatodik hetem kicsit más lesz, mint az elmúlt néhány, mivel az angol iskolák félévkor egy hétre bezárnak, így a családok elutaznak és/vagy az aupairek kicsit több melót kapnak, mivel a gyerekeknek egész napos felügyelet kell, amíg a szülők dolgoznak.

Számomra hétfőn és kedden nyugi lesz, szerdától péntekig pedig egész napos babysitting-re számíthatok. De a nyelvsuliban kaptam egy hét szünetet, és az óráimat később bepótolhatom, így nem bukok el egy fontot sem, aminek nagyon örülök. Tetszik ez az aupair-barát hozzáállás! 

😍

Az ötödik hét

Bárkinek, aki rákérdezett, hogy milyen volt a hetem, csak annyit tudtam mondani, hogy semmilyen. Nem voltam sehol, és semmi eget rengető nem történt.

A napok nagyon hasonlóképpen teltek. A reggeli rutin után itthon még belefért egy kis torna az egészség kedvéért, aztán nyelviskola a tanulás kedvéért, majd délután gyerekfelügyelet a munka kedvéért, közben pedig folyamatos nassolás a lelki békém érdekében. Esténként pedig olvasás, beszélgetés barátokkal vagy értelmetlen böngészés a közösségi oldalakon.

Persze nem volt ez annyira rossz, hiszen minden nap volt valami sikerélményem vagy egy apróság, amit „hazavihettem” magammal aznapról.

Hétfőn nagyon alaposan átgyakoroltuk a kisfiúval az egész zongora anyagot, az összes skálát, a darabot és az elméletet is. Este pedig kellemes meglepetésként rám írt egy volt főiskolai évfolyamtársam, és beszélgettünk a szokásos körökön kívül (kivel mi van) a jövőbeni terveinkről. Nagyon szurkolok neki!

A Harry Potterrel szimultán olvasott regényemben (ez most magyar nyelvű) pedig találtam egy jó gondolatot minden utazni szeretőnek:

„Az utazás az egyetlen dolog, melyért fizetsz, mégis gazdagabbá tesz.”

Na jó, nem az egyetlen, van még mellette néhány, például a könyvek!😄

Kedden hulla fáradt voltam egész nap. De délután tudtam szunyálni fél órát. Micsoda siker!

Mielőtt a fiúcska zongora tanárnője megérkezett, pedig kardpárbajt vívtunk, majd némi gladiátorviadalt is beiktattunk a sűrű programba. Tízből nyolcszor nyert, így nagyon elégedett volt magával, a halálhörgéseimen pedig remekül szórakozott.

Szerdán megírtuk a half-term tesztet a nyelvsuliban. És haladtam a Harry Potterrel!

Valamint…. (dobpergés)…. megvettem a jegyemet a szombati Alvin és a Mókusok koncertre!

Csütörtökön kézhez kaptuk a kijavított tesztet. Jó lett, de büszke csak a listening 100 %-omra vagyok.

Délután pedig nem hagytam magam! Én voltam a makacsabb, saját pályáján vertem meg a kissrácot, így végül kénytelen-kelletlen megtette, amiket kértem tőle (evett és olvasott). Amikor megjegyezte, hogy milyen szigorú vagyok, csak annyit reagáltam, hogy tudom, az vagyok. Na, erre nem tudott mit mondani… 😎

Persze kicsit korábban nagyon jót játszottunk együtt a zenei fogalmak élvezetesebb kikérdezéséhez készített memóriakártyával. Ez van, előtört belőlem a tanító néni…

Nem mintha én nem tanultam volna rengeteget már magával a játék készítésével is.

Pénteken egyik barátjánál töltötte a kisfiú a délutánt, így én csodálatos Valentin napi programként sorozatot néztem (Jóbarátok) és nassoltam. Amikor mindezt meguntam, pedig kitakarítottam a legfelső szintet a szombaton érkező vendégek részére. Milyen romantikus… 💖

Főleg azzal összehasonlítva, hogy este apuka szinte ugrándozva érkezett haza két nagy szatyorral, és életében először nekiállt vacsorát főzni kedves feleségének a jeles nap alkalmából. Rém büszke volt magára. 💝

Este még egy jót beszélgettem egyik barátnőmmel, majd alig vártam, hogy a hétvége végre elkezdődjön…

 😁

A teljes negyedik hét

Az eddigi legpöpecebb hetemen vagyok túl. 😎

Azzal, hogy elkezdtem nyelviskolába járni, de mellette reggel is van 1-1,5 órám magamra, valamint hétfő és szerda kivételével délután is tudok pihenni kb. 2 órát, vagy sütni-főzni a gyerekfelügyelet előtt, végre az áhított rendszer is beköltözött az életembe.

Persze elfáradtam minden estére, de nem merültem ki. Amikor volt, házit is tudtam írni, valamint, az igazán nagy győzelem, hogy minden nap mozogtam, és rendes (értsd nem mű) kaját ettem.

Persze árnyoldalai is vannak a hirtelen nagy elfoglaltságomnak. Például alig zongoráztam és néztem Netflixet a héten, pedig amíg itt vagyok, ki kell használnom ezeket a lehetőségeket is.

Olvasni is leginkább csak a buszon olvasok a nyelviskolába menet és hazafelé. De így is belefér legalább egy fejezet Harry Potter naponta, szóval nem vagyok kétségbe esve.

 😁

Mondjuk nem is én lennék, ha hétfőn a rizst nem főztem volna teljesen összeragadósra…

De!

És itt jön, amin teljesen elképedtem, hogy amikor megmutattam mindezt a kisfiúnak, és közben azon kattogtam, hogy milyen köretet tudok gyorsan összehozni neki, ha finnyásan ezt is eltolja, ránézett, és azt mondta, hogy olyan, mint a japán rizs, és jóízűen elfogyasztotta. Most már hivatalosan sem tudok kiigazodni az ízlésén és a kajával kapcsolatos gondolatmenetén.

Aznap délután csináltunk a nappaliból játszóteret is. A párnákat ledobáltuk a szőnyegre, és ott ugráltunk, bukfenceztünk, visongtunk (igen, én is) majd egy órán keresztül. De ez szükséges volt, hogy utána a komolyabb tennivalókat nyugisan ki tudjuk pipálni.

Amíg olvasott, kicsit beszélgetni is volt időm egyik barátommal, aztán amikor én leültem volna olvasni (a szülők már hazaértek), természetesen nem hagyott, így játszottunk egy jót az építőkockákkal és a Super Mario figuráival. Ehhez mondjuk annyira nem fűlött a fogam, de látva mosolygós vagy éppen elmélyült arcát, megadtam magam a sorsnak.

A kedd egyetlen említésre méltó eseménye a húsleves megfőzése volt. Finom lett! 😋

Sőt, apukának is nagyon ízlett. Mondta is, hogy szereti a főztömet, és milyen jó a leves, mert egészséges, valamint jó a megfázására is. Ezt aláírom.

Csak említettem, hogy hétfőn és szerdán kevesebb időm van délután, de most jön a miért is. Két kurzusra járok, az egyik egy általános angol minden nap, nyelvtannal, könyvvel, sok feladattal. A másik viszont egy beszélgetős kurzus heti két alkalommal, ahol adott témával kapcsolatban valami fontos nyelvtani szerkezet szóbeli begyakorlása áll a központban. Itt összekerültem egy Törökországból származó férfival, aki egy hatalmas fazon volt. Folyamatosan beszélt, viccelődött, de úgy, hogy a nyelvtan (amit amúgy gyakoroltunk) totálisan hidegen hagyta. Ezért egyszerre volt nagyon szórakoztató, és rém idegesítő mellette ülni. 😂😅

Este pedig találkoztam néhány lánnyal a törzshelyünkön. Megismerkedtem még három francia aupairrel, akikkel együtt a társaságban nemzetiségileg igencsak ők voltak túlsúlyban (4 francia, 1 olasz, 1 magyar). Ez azt vonta magával, hogy amikor valamit gyorsan meg akartak beszélni, vagy nagyon belelendültek valamibe, átváltottak az anyanyelvükre, és az élénk francia társalgás közepette az olasz lánnyal csak néztük egymást, hogy persze, abszolút értünk mindent, és áh, cseppet sem érezzük kirekesztve magunkat… No, ilyenkor észbe kaptak a többiek is, és újból angol lett a társalgás nyelve. De nagyon jól szórakoztam, így nem csak egy órácskát maradtam, ahogy eredetileg terveztem. Másnap kómás is voltam egész délelőtt.

Ennek az estének a hozománya volt az is, hogy odaúton, és hazafele is találkoztam egy-egy rókával. Arra a kérdésre már nem tudnék biztosan válaszolni, hogy ugyanaz a róka volt-e mindkétszer, vagy ugyanolyan, esetleg hasonló állatok, netán két teljesen különböző egyed. Ki tudja, az is lehetett, amelyik a parlamentbe szökött be…

Csütörtökön a délelőtti fáradtság délutánra kellemes izgalomnak adta át a helyét, mert játszóbuli volt nálunk, amire palacsintát sütöttem, de jó kis magyarosat, amit ugyebár fel kell tekerni. Erről bemutatót kellett tartanom a gyerekeknek, mert nem értették, amikor csak elmagyaráztam (pedig szerintem kivételesen ennél jobban nem is lehetett volna elmondani).

Tetszett nekik. Mondjuk csak az egyik kissrác ette kakaóval, a másik kettő mindenképpen cukrozni akarta. Mindegy, amíg módjával csinálták, hagytuk a másik aupairrel, aki átkísérte hozzánk, a fiúkat. Így, amíg a gyerekek játszottak, ki tudtuk beszélni a srácokat, a feladatainkat, az időjárást, úgy amúgy az aupair életet.

Kísértetiesen hasonlított a helyzet arra, amikor odahaza az ugyancsak pedagógus barátnőimmel még szabadidőnkben is csak szakmázni tudtunk.

Pénteken délután barátnőmmel ebédeltem, amíg ő varrogatott.

Ez így kissé abszurdnak hangzik, de rögtön más megvilágításba kerül a helyzet, ha elárulom, hogy ő Ausztriában volt eközben, így természetesen videóbeszélgettünk, miközben mindketten csináltuk a saját kis dolgainkat.

Később egy újabb játszós délután következett, ezúttal csak két kisfiúval, akikre, mivel teljesen bele voltak esve a játékba, nagyon könnyű volt vigyázni.

A péntek, valamint a hét lezárása pedig a Pub Night volt a nyelviskola diákjaival és tanáraival.

Eszméletlen jól éreztem magamat! Egy kis pohár bor segített a gátlások feloldásában, aztán kb. két órán keresztül dumáltunk két másik aupairrel vajon miről… Valamint egy kínai lányt is jobban megismertem, akiről kiderült, hogy versenytáncos, de minden stílusra nyitott, így rögtön ajánlott is két-három tánciskolát Londonban, amik neki beváltak.

A nyelvi kurzus után már meg is van, hogy mire fogom költeni a pénzemet… 💃

Azt hiszem, ha már ennyit tudtam dumálni a hétről, néhány sort még hozzácsaphatok a hétvégével kapcsolatban, ugyanis olyannyira nem történt velem semmi, hogy nem érdemes annak úgy bejegyzést nyitni. Szombaton vásárolgattam egy kicsit, de senkit sem tudtam egy mozira megfűzni, így a terveim kútba estek. Ma pedig (igen, beértem magamat, végre aktuális lettem!) olyan durva szélvihar volt egész nap, hogy ki se mozdultam itthonról. Most már mintha csillapodna így 5 óra tájban, de még mindig befigyel néhány durva széllökés. 💨

Így ilyenkor nincs is jobb, mint blogot írni, családdal beszélgetni (amíg meg nem szakad az internetkapcsolat), valamint valami jó filmre vagy könyvre bekuckózni magamat.

A jövő hétvégém amúgy is sűrűnek ígérkezik…😏

A harmadik hétvége

Mottó: Egyedül de nem magányosan.

Mivel itteni ismerőseimnek vagy nem volt kedve a terveimhez, vagy már korábban beszerveztek valamit maguknak, szombaton egyedül mentem be a városba, hogy bejárjam a National Gallery-t. És hihetetlenül élveztem!

Senkihez sem kellett alkalmazkodnom, azoknál a festményeknél időztem, amiknél kedvem volt, és amik nem fogtak meg különösképpen, azok előtt csak elsuhantam.

A belépés ingyenes a londoni múzeumokba, de természetesen a bejáratnál szó szerint a képembe nyomták a hatalmas nagy „perselyt” és a kártyaolvasót is, hogy adakozzak. Ez kicsit felbosszantott, így nem tettem meg, hanem egy ügyes manőverrel kikerültem az alkalmazottakat, hogy a kabátom ruhatárba helyezése után minél hamarabb bejussak a festményekhez.

Az épület kívülről gyönyörű, és bár a belső részében természetesen a festmények dominálnak, a térkép segítségével átlátható és változatos a terek beosztása is.

Csodás néhány órát töltöttem el Van Gogh, Degas, Monet, Pissarro és más nagy mesterek, valamint egy rakat turista társaságában.

Az ajándékboltokban (mert a galérián belül több is volt) folyt a lelkes műkedvelők kifosztása. A bőség zavarában tobzódtam, ezért végül csak néhány képeslapot vettem a zoknik, táskák, noteszek, sálak, albumok és egyéb ajándéktárgyak tömegei helyett. Ez mentette meg a pénztárcámat.

A galéria után megéhezve először éttermet akartam keresni, de végül egy előcsomagolt szendvics és egy tortilla mellett döntöttem, amiket séta közben is el tudtam fogyasztani.

Természetesen, ha már a Trafalgar térnél voltam, ott is sétáltam egyet, megállapítva, hogy a sirályok mindenhol (!) ott vannak.

Valamint, tavalyi látogatásomról emlékeztem egy könyvesboltra, amit fel is kerestem, és beszereztem a Harry Potter első kötetét angolul! Amint kiolvasom, következik a második, és így tovább…

A sétám a Westminster katedrálisig vezetett, vagy más nevén Szt. Pál székesegyházig (a katolikus), ahol ott maradtam a misén is, ahol nagy bevonulás volt, gyertyát is kaptunk, füstölő is volt, szóval megadták a módját. Az előénekes hangja gyönyörű volt, szóval az elérzékenyülés sem maradt el.

A hazajutásom kicsit kalandosra sikeredett, mert a metró után vonatra akartam szállni, amit lekéstem, így végül még egy mertóval és busszal jutottam haza.😛

Vasárnap pedig videóbeszélgettem a családommal, akik néha ekkora távolságból is jól fel tudnak húzni. De azért jól esik a kis szívemnek hétről-hétre együtt látni őket, és így egy kicsit együtt lenni velük, nem csak külön-külön beszélgetni.

Utána elmentem végre futni! Ez is egy olyan program volt, amit már jóval a kiutazásom előtt elterveztem, de hát eddig fújt a szél, meg esett az eső, esetleg hideg volt… Kifogásokból sosem szűkölködtem.

Délután a család vendégségbe ment, így a ház az enyém volt. Húha, nagyon kihasználtam. Képzeljétek el, nem csak főztem, hanem porszívóztam is, és ráadásul filmeztem egyet!

Este pedig az anyukának mondtam, hogy a hármas számú nyelviskola mellett döntöttem, és megbeszéltük az ezzel járó anyagiakat is. Sőt, utána csak úgy is elcsevegtünk, ami már nagyon hiányzott, mert szegény mindig későn ér haza, és vele valahogy sosem beszélgetek annyit, mint a család többi tagjával.

El sem hiszem, hogy lassan már egy hónapja kint leszek!

A harmadik hét

Nem indult túl fényesen. Nem éreztem jól magam, így napközben szinte semmit sem csináltam. Na jó, a blogot azért beindítottam, és az első két bejegyzést is nyilvánossá tettem, de nagyjából ez volt az összes győzelem, amit elkönyvelhettem magamnak.

Délután a kisfiúval mindent csináltunk, de semminek sem jutottunk a végére. A kaja felét a szülei sem tudták megetetni vele (mint kiderült, nem szereti a halrudacskákat, csak erről nekem nem szóltak), a házikat nem fejeztük be (sok is volt, de mivel nem másnapra kellettek, nem erőltettem), a zongora gyakorlás jól indult, aztán mégis hiszti lett a vége (az a bizonyos türelmetlenség), az olvasás elmaradt, de legalább autóztunk egy keveset.

Ja, és a tabletmegvonás! Mivel nem sikerült olyan jól a Spelling (betűzés) tesztje, a héten nem tabletezhetett. Na, ezt nem nagyon tudta megemészteni…

Viszont este A muzsika hangját néztük a családdal, így a nap végét már nagyon élveztem. A másnapot is csak az mentette meg, amikor este befejeztük a filmet.

Kedden elmentem a kettes számú nyelviskolába próbaórára (itt legalább fogadtak...), de nem nagyon jött át a dolog. Túl lassú volt az óra folyása, és nagyon tankönyvszaga volt. Ha nem kellett volna a nyelv miatt folyamatosan figyelnem, talán unatkoztam is volna. 😴

De még így is jobb volt annál, ahova el sem jutottam.

Emellett hihetetlenül elfáradtam, így délutánra a feszültség némi sírással kísérve távozott belőlem. Aztán jött a többi. Előző nap olyat főztem, amit a kisfiú nem evett meg, tehát, miért nem adtam neki több gyümölcsöt? Kedden megette a gyümölcsöket keksszel, de miért nem főztem neki rendeset? Ami múlt héten ízlett neki, lehet, hogy a következő héten eltolja magától (tapasztalat, így jártam a banánpalacsintákkal…), így szinte lehetetlen a tökéletes menü kivitelezése.

Ráadásul apuka is fél órával hamarabb hazaért, ezért persze, hogy még nem voltunk kész semmivel.

Lehet, hogy a betegségem is hozzátett a dologhoz, de különösen alkalmatlannak éreztem magamat aznap. Eljöttem otthonról felnőni, aztán itt is egy nagyra nőtt gyerekként kezelnek sokszor. El is gondolkodtam, hogy egyáltalán mit erőlködök? 😩

Lehet, hogy a kedd abszolút mélypontja kellett ahhoz, hogy szerdára valami átkattanjon bennem. Végre megfőztem az első krumplistésztámat (tehát a krumpli alapot, és hozzá külön-külön a sima és a GM tésztát), kicsit tornáztam is (ágyő punnyadás!), és terveket kovácsoltam a hétvégéimre.

A délután is jobban sikerült. A töri házit befejeztük és rengeteget zongoráztunk.

A mesterfőztömet viszont csak az apuka kóstolta meg, mert a kissrácnak botor módon elárultam, hogy hagyma is van benne… Többet nem követem el ezt a hibát. 😅

Apukának viszont nagyon ízlett, és amíg volt a krumpliból, a héten minden este evett belőle.

Másnap apuka betegszabin volt otthon, így egész nap kerülgettük egymást. Jobbára sorozatot néztem, és azon kattogtam, hogy a kettes számú nyelviskola helyett nem kéne-e egy hármas számút is meglesnem magamnak. Végül megtettem, és pénteken el is mentem a próbaórára. Már amikor megérkeztem, éreztem, hogy az lesz a befutó, és az óra után pedig abszolút biztos lettem benne. Utána, ha már egy rakat bolt volt a környéken, ott maradtam vásárolgatni, mert jobb ötletnek tűnt, mint apukával tovább kerülgetni egymást.

A csütörtökről még annyit, hogy a kissrác irtózatosan rossz kedvében volt, mert délután rugby közben felrúgták (mondjuk, ez ebben a játékban benne van), így akkor hálás voltam, hogy apuka itthon volt, mert nem biztos, hogy egyedül elbírtam volna vele. Végül estére megbékélt, és beavatott a Nintendo rejtelmeibe.

Hát… Hogy is mondjam? Nem vagyok őstehetség. 

Aznap este még két másik aupairrel beültünk a pubba egyet kipanaszkodni magunkat.

Jól esett.

Pénteken pedig a kisfiú vendégségben volt, ezért vásárolgatás után is szabad voltam egész este.

Összességében a harmadik hetem első felét az abszolút mélyponttal tudnám jellemezni, de a hét második fele azt is megmutatta nekem, hogy onnantól már csak felfele vezet az út.

Tehát minden jó, ha a vége jó! 😊

A második hétvége

Mielőtt belevágnék a hétvége ecsetelésébe, engedjetek meg némi elmélkedést is!

Egyeske: Azt már meséltem, hogy a kisfiút nehezen lehet mozgósítani, ha olvasásról van szó. A legkönnyebb módja a motiválásának, ha valamennyi (tabletes) játékidőt helyezünk kilátásba bizonyos oldalmennyiség után. Vagy, teljesen ki tud kelni magából, ha szülői parancsra tabletmegvonásban részesül valami miatt, legyen ez rossz osztályzat vagy magaviselet. Ha van választási lehetősége, biztos, hogy először a tabletért nyúl, nem pedig az egyéb játékokért. De, hogy ne csak panaszkodjak, kellemes csalódás volt, amikor kis erőltetés után teljesen bele tudott feledkezni egy társasjátékba, autózásba, várépítésbe, és főleg a kézműveskedésbe. Amikor láttam rajta, hogy végre megszűnt körülötte a világ, és a  (szakkifejezéssel élve) finommotorikát és képzeletet fejlesztő tevékenységnek él. 💙

Tehát, van remény!

Ketteske: Több barátom is feltett elsőre szokatlannak tűnő kérdéseket a „Hogy vagy?” és a „Mesélj, milyen odakint?” mellett, amik tényleg elgondolkodtattak.

Eddig mit szeretek a legjobban? / Mit viszek haza aznap? Erre a két kérdésre kb. ugyanazt tudom válaszolni. A vörös téglás házakat, mert egységesek, de mégsem egyformák, és ez adja a szépségüket. Ezért szeretek annyira a kertvárosban élni. Gyönyörű az utcák összképe, de ha egyesével górcső alá veszem a kis (no, nem mind olyan kicsi…) ikerházakat, még az egymás tükörképeinek tűnők között is előfordulnak a lakókat jellemző, a ház hangulatát és személyiségét megadó különbözőségek. Itt egy különleges ajtó, ott egy ablaküveg, amott egy aranyos kis járda, vagy valami kis kiugró… Netán egy olvasófülke? Az építészet, vagy inkább maguk az épületek, a különböző stílusok mindig is lenyűgöztek, és a környék bővelkedik az apró kis csemegékben, amikkel nap mint nap jóllakathatom a szememet.

A fű és főként a mohák zöldjét, meg a furcsa kerti növénytársulásokat is hazaviszem. A sok elő miatt mindenhol gyönyörű élénk a fű, és ez a se nem nagyon hideg, se nem nagyon meleg, de azért nagyon is esős tél izgalmas dolgokat művel a kertekben. Példának okáért a szomszédnak van egy pálmafája, mellette egy virágba borult fácska, nálunk pedig egy teljesen elsárgult bokorsor, valamint némi örökzöld. Mintha a négy évszak lenne összesűrítve egy helyre.

Bolond vagy, Természet? 😂

Mi az, ami igazán meglepett? Az, hogy sirályvijjogásra ébredek reggelente. Ezt máig nem szoktam meg. Aztán meglepett a sok-sok szürke mókus is, és nagyon nehezen szokom a balkezes közlekedést.

Most pedig következik a várva-várt hétvége. A tényleg várva várt!

Ez is péntekkel kezdődött, mint az előző, de csak este. A közelben van egy nagyon hangulatos pub, a Queen’s Head (rengeteg ilyen hely van a városban, például King’ Head, Nag’s Head…), ami az aupair-ek törzshelye, mivel senkitől sincsen túl messze. Itt találkoztunk volna este 9 körül, természetesen mindenki késett, így csak fél 10 fele verődött össze a társaság. Csakhogy élőzenés este volt, így szinte be se fértünk, ülőhely meg végképp nem volt sehol. Oké, akkor újratervezés. Elmentünk egy másik helyre, de ott is sokan voltak, ráadásul nagyon bunkó volt a személyzet, szóval inkább visszafordultunk. Ezzel annyi idő elment, hogy a törzshelyünkre visszatérve, már volt állóhelyünk! Juhé!

A zene jó volt, viszont kicsit kívülállónak éreztem magam a csajok között. Kis társaságokban lehetett leginkább beszélgetni, így ide füleltem, ott egy kicsit hozzászóltam, de leginkább csak léteztem, mert vagy nem tudtam őket követni, vagy olyan téma volt, ami tényleg csak kettejükre tartozott.

Olyan keserédesre sikeredett az este.

Félve is néztem a szombat elébe, amikor is átmentünk az egyik lányhoz, mert a család éppen elutazott.

Szombaton nem is nagyon csináltam semmit. Talán az egyetlen említésre méltó dolog, hogy megírtam a Prológusomat, de egyelőre csak anyukámnak küldtem el felülvizsgálatra. Aztán készülődnöm kellett.

Végül nem volt miért aggódnom. Persze, az első nagyjából másfél óra kissé feszélyezett volt. Valaki még nem érkezett meg, a házigazdánk a vacsit csinálta, mert megcsúszott a készülődéssel, a legbeszédesebb lány pedig elmélyülten rajzolta a játéktáblát az egyik ivós társashoz.

De amint belekezdtünk a cideres doboz aljára ragasztható Ki vagyok én?-be és a kaja is elkészült, rögtön feloldódott a hangulat. A thai kaja valami eszméletlen finom volt, és remekül elszórakoztunk közben azzal, hogy kitaláljuk, melyik híresség lehetünk.  Én csak kettőt, de az egyik lány vagy hat nevet ki tudott találni.

Ezt követően Alexa vezetésével (a család okoskütyüje, ami a névparancsára reagál, és mindent megtalál az interneten) vezetésével játszottunk egy játékot, amihez a nevünket be kellett diktálni. Nos, a Zsófit nem tudta értelmezni, ezért az első körben Rosie voltam… A második kör előtt már okosan Sophiet diktáltam be.

A harmadik felvonás a táblajáték volt. Nagyon vicces mezőkkel és feladatokkal. Itt már folyamatosan röhögtünk valamin, de mivel eddig ciderrel játszottunk, jól bírtuk.

Én éjfél körül hamupipőkésen leléptem, de aztán a lányok mesélték, hogy utána ők még nekiindultak az éjszakának. Ezt kivételesen nem bántam, hogy kihagytam, mert már fáradt voltam amúgy is. A misére is alig tudtam felkelni, aztán délutáni tevékenységem kimerült abban, hogy a családdal sétáltam egyet a parkban, mert fel kellett avatni a kisfiú Karácsonyra kapott görkoriját. Majd, mivel ők vendégségbe mentek, benyomtam a Netflixet.

Este még az otthoniakkal boldogítottuk egymást videóchaten keresztül, utána pedig bebújtam az ágyba és A kis herceget olvastam. De már angolul!!! 😎

Aztán el is telt a vasárnap olyan történ is valami meg nem is módon.

Néha mondjuk ilyen is kell. 💤

A második hét

A vasárnapot hétfő követte, amit nem csak Garfield utál, hanem a kisfiú is. Nem is tudtam, hogy mi lesz, ha délutánig fennáll ugyanez az állapot.

És bár hazafele még kitartott a rossz hangulat, de már volt egy meglepetés a tarsolyomban… 😎

Még jó, hogy takarítós napom volt, meg sorozatot néztem, és vártam a nyelviskola válaszára, hogy mikor tudok bemenni felméretni magam, így volt időm gondolkodni, és kitalálni a délutáni programunkat. Egyrészt olyan cuki uzsonnafejet készítettem neki kenyérből és gyümölcsökből, hogy ha ettől nem vidult volna fel, akkor nem tudom mitől, másrészt tervbe vettem, hogy ha nincs sok házija, végre megcsináljuk a mi kis délutáni „To do list”-ünket, amin meg tudjuk tervezni a délutáni programok sorrendjét, és ki tudjuk pipálni, amin már túl vagyunk.

Természetesen induláskor jött az üzenet a szülőktől, hogy ma már kézműveskedni is kéne. Tényleg? Csak egy hete tervezem, de sose volt egy teljes óránk, hogy rendesen bele tudjunk feledkezni a ténykedésbe. Mindegy, visszaírtam, hogy persze, fogunk.

Így, amikor meguntam a kisfiú pufogását, bevetettem a meglepetést. Mondtam, hogy „valaki” vár rá otthon… De ki lehet az? Nő vagy férfi? Anya vagy apa? Egyik barátja? Hazáig kérdezgette, hogy mégis kire gondoltam. De nem csak az ezzel járó izgalom, hanem maga a fejecske is nagyon tetszett neki, rögtön le kellett fotózni, és elküldeni apának. 👌

Ezzel a huszárvágással megnyertem a napot!

Mivel házit nem hozott haza (Hál’ Istennek!), a kézműveskedésre is bőven volt időnk, és a végén kijelentette, hogy ez volt élete legjobb műve.

Természetesen rögtön fel is avattuk a táblánkat, mert kipipáltuk rajta a játékot, a kajálást, majd a zongorázást és az olvasást is. Házi meg ugye nem is volt.

A hét többi délutánja is nagyjából jól telt. Egy kis játékkal mindig elő tudtam készíteni a terepet a „rettenetes” leckeíráshoz. De a zongorázással ahogy telt a hét, egyre jobban meggyűlt a bajom.

Nem bírja kivárni azt az időt, ami a lassú gyakorlás révén az alapokat megerősíti. Amint először sikerül jól eljátszania lassan, rögtön gyorsabban akarja, ami persze nem jön össze, amin meg kiakad… Persze ismerős, emlékszem erre én is.

De legalább ő hajlandó gyakorolni, nem úgy, mint annak idején én…

Pénteken terepfutó versenyen volt a kissrác, ahova apuka ment érte, így csak otthon kellett volna várnom őket kajával, de persze a suliban felejtette a szemüvegét, tehát mehettem érte.

Előtte gyors szótárazás, felkészülés arra, hogy a portásnak mit kell mondanom, hogy beengedjen.

Amikor megérkeztem negyed 5-kor a kaput már zárva találtam. Csöngettem, de senki sem reagált. Na, mondom, ez az én szerencsém. Már éppen feladtam volna, amikor, mint a hős megmentő, pont a kisfiú tanárnője tűnt fel a láthatáron, a kapu túloldalán. Beengedett, és csak annyit kellett mondanom, hogy a szemüveg itt maradt, mondta, hogy várjam meg, és kihozta nekem (az utcai cipővel egyetemben). Tehát nesze neked lázas felkészülés és szép mondatok összeállítása! De így volt a legjobb, ami már csak hazaérve tudatosult bennem igazán, hogy mégis mekkora esély volt rá, hogy pont az az egy tanárnő indul éppen haza, akivel ismerjük egymást, és aki a legjobban tud nekem segíteni.😇

A nyelviskolákról (mert többet is meglestem) még bővebben írok valamikor, de legközelebb a második hétvége eseményeivel jelentkezem. 😄