A tizennegyedik hétvége (4. karanténos)

A szombatom egy több mint másfél óra videóchattel indult, ami fel se tűnt!

Komolyan, régebben sokszor egy negyedórás telefonbeszélgetés is komoly energiákat vett ki belőlem, a távolság viszont meghozta, hogy fél óránál alább sose adjam, ha telefon- vagy videóhívásról van szó. Érdekesnek tartom időnként tanulmányozni a távolság és a bezártság rám gyakorolt hatásait.

Aztán egészen meglepően folytatódott a napom.

A fiúcska már korábban bepróbálkozott a szüleinél, hátha megengedik neki, hogy megnézze a Ted című filmet. Szerencsére nem járt sikerrel. Viszont, amikor ebéd előtt a Deadpool-ra kérdezett rá, az apja gondolkodás nélkül rábólintott, mondva, az első részt már úgyis látta néhány éve (!). A meglepetések még nem értek véget, mert kedvenc kissrácom szuper figyelmességről tanúbizonyságot téve először nálam érdeklődött, hogy láttam-e a filmeket. Tudja, hogy szeretem a szuperhősös történeteket, ezért az a része nem volt kérdés, hogy szívesen megnézem vele ezt is, de azt be kellett vallanom, hogy ezek a filmek eddig kimaradtak nekem. Tehát, a kedvemért az első részt néztük meg először, hogy tisztában legyek a miértekkel. Teljesen el voltam képedve. Általában nem rajongok a túl sok káromkodásért a filmekben (és sehol máshol), de ettől, és a brutalitásától eltekintve eszméletlen vicces volt a történet.

Aznap a zongorázásnál sem kellett veszekednem a fiúcskával, sőt néha kifejezetten koncentrált is.

Utána, mielőtt belekezdtünk volna a Deadpool második részébe, mivel ő sem tudott napirendre térni afelett, hogy tényleg megnézhetjük a filmet, többször is rákérdezett az apjánál, hogy valóban megengedi-e, vagy csak ugratott minket. Mire apuka azt felelte, hogy ha továbbra is ezzel zaklatja a fiacskája, még a végén felülbírálja a döntését. 

Erre a kissrác elhallgatott. Lám, lám, néha ő is érzi, mikor éri meg csendben maradni.

A második rész kissé erőltetettnek hatott számomra. Voltak benne jócskán elhúzott jelenetek, de a popkulturális utalások így is elszórakoztattak. Ez mondjuk azzal járt, hogy akárhányszor elnevettem magam, magyarázhattam a fiúcskának, hogy miért volt vicces az a jelenet. Na, ez fárasztó volt.

A mozi-nap viszont még nem ért véget. Egy családi csevejt követően barátnőmmel belevágtunk a közös filmezésünk következő epizódjába, vagyis az új Kisasszonyokba. Az émelyítően szirupos végétől eltekintve, egész jó feldolgozás volt. Komolyan, a végére kedvet kaptam ahhoz, hogy író legyek.

Azt azért be kell vallanom, hogy három film egy nap alatt egy kicsit sok. De csak magamra vethetek.

Vasárnap nem volt tojáskeresés, ellenben a húsvéti barbecue megismétlődött.

A dupla húsvét gondolata nagyrészt kárpótolt azért, amiért a megszokott hagyományok idén kimaradtak. De megismertem egy újat.

Mielőtt nekiláttunk volna az ebédnek, mindenki vett magának a tálból egy főtt pirostojást, és kvázi párharcot vívtunk velük. Mivel négyen voltunk, az első körben anyuka apukával, a fiúcska pedig velem került párba. Marokra kellett fogni a tojást, és először a tetejét a másik tojás tetejéhez, majd az alját a másik aljához kellett hozzáütni. Az nyerte a kört, akinek kevésbé, vagy egyáltalán nem repedt meg a tojásának a héja. A második fordulóba anyukával jutottunk be, és megismételtük a műveletet.

Az úgy nevezett kezdők szerencséje mellém szegődött, mert megnyertem a versenyt!

Juhú! Fogalmam sincs, hogy mi értelme volt, de nagyon élveztem. Eztán már jóízűen láthattunk neki az ebédünknek.

A nap hátralevő részében a család a rokonokkal és barátokkal videóbeszélgetett, én pedig a szokásos vasárnapi programok mellett ki nem találnátok, mit csináltam… olvastam.

 😁

A tizennegyedik hét, avagy a negyedik karanténban

Vasárnapról hétfőre virradóra megérkezett a rossz idő. A Húsvéthétfő hidegen, szelesen, esősen, szóval erőst lehangolóan köszöntött, és az időjárás a hét további részében sem javult számottevő mértékben. Ennyit az időjárás jelentésről. Sajnos ez azt is jelentette, hogy le kellett mondanom a várva-várt vízipisztolyos locsolkodásról is.

A szülők szabadságon voltak, hiszen ez lett volna az a hét, amikor a család az USA-ba megy rokonokhoz, én pedig hazautazom Magyarországra.

A nyilvánvaló tényeken kívül (nem utazott senki sehova) ez annyiban érintett engem, hogy a héten nem kellett tanulnom a kisfiúval, mert azt a szülei bevállalták, szóval vállamat csak a zongorázás és a játék „terhe” nyomta. Nagyon kényelmes volt.

Amilyen sok időt töltöttem együtt az egész családdal előző hétvégén, olyan keveset hétfőn. A legtöbb interakció akkor történt közöttünk, amikor lementem a konyhába elemózsiát összeszedni magamnak. Zavarnia kellett volna? Nem zavart. Sőt, introvertált Zsófikának kifejezetten bejött a helyzet. Néha ki kell pihenni azt a temérdek társas helyzetet, amibe a karantén kényszerít minket.

Így egész nap olvastam, blogoltam, leveleztem.

Bár azt írtam, hogy a materiális locsolásról le kellett mondanom (a parfümös változatot és a pohár vizet inkább nem említettem), virtuálisan mégsem hervadtam el. Példának okáért öcséim és még nagypapám is kitettek magukért. Nagyon kreatívan megoldották a feladatot a helyzethez illő versekkel és videóval (!).

A kedd már dolgosabban telt. A délelőtt az enyém volt, de délután már igénybe lettem véve egy Minecraft házépítéshez. Jajj, micsoda teher… Aztán egy kis időre balettos csoportomhoz is csatlakoztam némi online gyakorlásra, ami számomra annyiból állt, hogy figyeltem őket, ahogy tudják a koreográfiákat, amik nekem már teljesen kiröppentek a fejemből. De legalább nyújtottam egy kicsit. Majd egyszer csak berontott a kissrác, hogy zongoraidő van, és tényleg perceken belül kezdődött is a Skype órája.

Hiába gyakorlok együtt vele majdnem minden nap, az utóbbi időszakban elég ritkák azok az alkalmak, amikor igazán partner is benne, és hajlandó anélkül megfogadni a tanácsaimat, hogy fitogtatnom kellene, mennyivel képzettebb vagyok nála zeneileg. Tehát folyamatosan dolgoznom kell a bűntudatom (legalább részben) elengedésén amiatt, hogy ennyire hullámzóan teljesít a fiúcska, hiszen főleg az órai helyzetben igen kevés ráhatásom van a teljesítményére. Ott leginkább csendes megfigyelő vagyok, aki olyankor lép színre, amikor a tanárnője a virtuális keretek miatt nem tud neki megmutatni valamit. Sajnos azt vettem észre, hogy legjobban az alkukra és az adok-kapok helyzetekre reagál. Ritka jó kedvében kell lennie ahhoz, hogy mindenféle ajándék ígérete nélkül, a figyelmét tényleg az adott feladatra fordítva megcsináljon valamit. Ezért többnyire a gyakorlásért plusz közös játékidő jár, ami belegondolva, még egész jó megoldás, mert legalább együtt vagyunk. Ez kedden sem volt másként, így már este kilenc volt, mire azt mondtam, hogy ha neki nem is, de nekem már szükségem van arra, hogy egy jó könyvvel vízszintesbe helyezzem magamat.

A szerda is hasonlóképpen telt. Volt rengeteg szabadidőm (furcsa érzés volt ennyire dologtalannak lennem), de néhány órát játszottunk is a kisfiúval, és természetesen a zongorázás sem maradt el.

A nap első számú híre: ideszokott egy mókus a kertünkbe!!!

Annyira édes volt, hogy néha még a játékot is megszakítottuk (nagy szó), mert muszáj volt megcsodálnunk, ahogy a teraszajtónál állva kéri az újabb adag földimogyoróját (a kis szemtelen), vagy a pázsiton és a fákon keresi a megfelelő rejtekhelyet az elemózsiájának. Megjegyzem, másnap reggel már megint ott várt a kis mókus, hátha nem csak egy napig tart a kaja csodája.

A nap második híre: Anyuka és a kissrác délután tojást festettek.

Szép pirosat ráadásul, amit meglehetősen szokatlan volt látni így Húsvét utáni héten. Emlékeztetnem is kellett magamat arra, hogy oké, az „én” Húsvétom már megvolt, de a görög Húsvét még csak ezen a hétvégén lesz.

A héten kocka csütörtököt tartottunk. Amikor csak volt egy kis játékidő, a kedvenc játékaival játszottunk, és bár a szerver engem többször is ledobott, nem adtuk fel. Azért késő délután egy kicsit mozogtunk is. A rossz idő miatt esélyünk sem volt kimenni az udvarra, ezért a szülők szobájában kezdtünk el baseball-ozni egy szivacslabdával és felfújhatós ütővel. Vicces volt, hogy amíg ő volt az ütő- én pedig a dobójátékos, minden remekül ment, még karakterünk és csapatnevünk is volt a játék több fordulója alatt, ám amint posztot cseréltünk, nagyon hamar unalmassá vált a játék. Pontosan tudom magamról, hogy nem vagyok kiemelkedő ütőjátékos (métában elég tapasztalatot gyűjtöttem az évek folyamán), de a fiúcska dobójátékoskén még engem is alulmúlt. Gyönyörűen körbe dobálta az ütőt, kezdve a túl magas vagy túl alacsony labdákkal, folytatva a hátam mögötti területtel, (még egy kis dobástechnikai oktatást követően is), amivel már igazán nem tudtam mit kezdeni. Miután negyedórával később mindössze két sikeres ütést tudhattunk magunkénak, feladtuk ezt a reménytelen helyzetet.

Este hallottam, hogy az apjával is baseballozott egy kicsit.

Pénteken beütött a krach. Aznap meg sem próbáltunk más felállással játszani, ezért egy különösen jól sikerült dobásomat követő meglepően erőteljes ütéssel sikerült levinnünk a csillár egyik üveggömbjét. Rettenetesen kínos volt. Persze nem lett leüvöltve a hajunk, de érezhető volt a szülői neheztelés, amikor megkértek, hogy takarítsunk fel rendesen, aztán apuka inkább átvette a porszívót, és megkért, hogy keressünk valami nyugodtabb elfoglaltságot magunknak. Ilyenek előfordulnak egy gyerekkel rendelkező háztartásban, és az évek alatt megtanultam, hogy ha egy-egy balesetet követően tesóimmal meghúzzuk magunkat, hamar helyreáll a családi béke. Nos, mondhattam erről akármit a kisfiúnak, ilyen finomságokra abszolút érzéketlen volt. Ó, ha a szülői szobában nem lehet, akkor menjünk a tiedbe, vagy az enyémbe, és folytassuk a játékot, amivel ma már okoztunk egy balesetet. Biztos nem fogunk idegrángást okozni vele a szülőknek… Á, dehogy.

Végül, mivel olyan szinten nem voltam partner a játék folytatásában, amit még korábban nem tapasztalt, és közben elérkezett a délutáni tanulási idő is, nagy megkönnyebbülésemre, a fiúcskának sikerült annyiban hagynia a dolgot.

Huhh, gyorsan el is menekültem, és meg sem álltam egy újabb regény világáig.

😅

A tizenharmadik (húsvéti) hétvége (3. karanténos)

Húsvét

Nagyszombat gyönyörű meleggel köszöntött minket. Az egész nagyhéten jó idő volt, szokatlanul esőmentes idekint Angliában.

Nagy tervekkel vágtam neki a napnak. Legalábbis reggel még úgy éreztem, meg is tudom őket valósítani. Megszoktam ugyanis, hogy nagycsütörtöktől nagyszombatig a lelkünk mellett a házunkat is tisztává varázsoltuk. Mivel itt nincs akkora birodalmam, gondoltam, amikor a család is takarít, akkor vágok bele én is.

Csakhogy az élet, vagy inkább a kisfiú közbeszólt. Az ebédet a teraszon fogyasztottuk el, mint a héten már többször is. Nagyon kellemes volt. Az étkezés befejeztével a fiúcska úgy döntött, hogy márpedig velem fog játszani. Hiába voltak más terveim, mit tehettem volna? A szülők dolgát természetesen így nagyban megkönnyítettem, hiszen a fiukat volt, aki lefoglalja. Tehát a tableten játszottunk mialatt a szülők takarítottak. Közben azért egy kis zongorázásra is sikerült rábeszélnem, bár véleményem szerint nem ért túl sokat, mivel még fél szívvel sem csinálta.

Majd újabb kör játék, csakhogy az a tablet, amivel én szoktam játszani, folyamatosan ledobódott a hálózatról, ezzel jókora csapkolódós hisztit indukálva, mert így nem tudtam a fiúcskával játszani, márpedig neki ezek voltak a délutáni tervei. Próbáltam rávenni, hogy akkor pihentessük egy kicsit az eszközöket, és a játékban szünetet tartva kezdjük el a tojásfüzért, amit húsvéti kézműveskedésnek terveztem. De nem.  Annyira ráfeszült a dologra, hogy együtt kell Minecraft-oznunk, hogy se szép szóval, se fenyegetéssel nem lehetett hatni rá. Még a barátai hívását sem fogadta, ami lehetett a makacssága és a játék varázsa miatt is, de titkon nekem nagyon jól esett a tény, hogy velem szeretett volna játszani, akármi legyen is az oka. Végül a szülők is feladták, és hagytuk egy kicsit dühöngeni, de azért én ezalatt bent ültem a szobájában, és elkezdtem a tojásokat kartonból kivagdosni. Egy idő után ő is lenyugodott, én is végeztem az előkészületekkel, aztán a hálózat is működőképes lett.

No végre!

Immáron nyugodtan folytattuk a föld alatti házaink építését, és mire újból ledobott a rendszer, már jócskán kijátszottuk magunkat, tehát el tudta engedni a dolgot. Így videózás és fagyizás közben segített a tojásfüzér befejezésében, amit azon melegében fel is raktam a szobája falára.

Ekkor már fél 7 fele járt az idő, tehát a szobámba mentem megnézni a nagyszombati szentmisét.

Ekkor ütött meg igazán a családomtól, a barátaimtól és a megszokott hagyományainktól való távolság. Többször is elsírtam magam részben a meghatottságtól (öcsém gyönyörűen énekelt és a liturgia is felemelő volt), részben pedig a magányosságtól. Mikor véget ért, gyorsan leszaladtam a konyhába valami „ünnepi” vacsorát összedobni magamnak, mert a családom odahaza a vacsoraasztalnál már várta a videóhívásomat.

Amint megláttam a képet, összeszorult a szívem. Otthon a szépen megterített asztal látványa fogadott, körülötte a szüleim és a testvéreim. Mindenki ki volt öltözve, a tányérokon pedig sonka, tojás, és az elengedhetetlen kukoricás rizssalátánk, ami nélkül számunkra nem ünnep az ünnep. Ezzel éles ellentétben, rajtam az a kényelmes ruha, amit napközben viseltem, a vacsorám az előző napi és az aznapi maradékból összetákolva, mert így legalább főttételt ehettem, még ha nem is sonkát, és szép vacsoraasztal helyett az ágyamon ültem törökülésben.

Gyorsan el kellett engednem a rosszkedvemet, mert ezek a beszélgetések sokkal értékesebbek annál, hogy végig keseregjek. Meglepődtem, amikor nem is kellett erre különösebb erőfeszítést tennem, mert már a köszönéstől és távkoccintástól kezdve jól éreztem magamat. A tesóim hozták a formájukat, a mindennapi események megbeszélése közben rengeteget viccelődtünk és nevettünk, ami elfeledtette velem a távolságot.

Este ezzel a jó hangulattal tervezgettem a másnapi reggelimet. Mivel anyuka mégsem főzött még tojást, gondoltam, reggel talán főzök magamnak egyet, vagy csinálok mikrós bögrés sütit a kalács helyett.

Végül vasárnap reggel egyiket sem csináltam meg, mert még nagyon aludt a család, amikor lementem a konyhába, és nem akartam sokáig zajongani. Ehelyett a sonkás (!) szendvicsem mellé kentem egy lekváros kenyeret is, hogy kirúgjak a hámból. Micsoda lakoma volt!

Nem sokáig olvashattam utána, mert hirtelen felélénkült a ház, és rövidesen a fiúcska a tojásvadászat hírével rontott be hozzám. Most csak azért sem engedtem, hogy az ilyenkor szokásosan rám telepedő rosszkedv átvegye az uralmat felettem (nem értem magamat, mindig várom a Húsvétot és a Mikulást is, de a nagy nap reggelén általában olyan nyűgös vagyok, mint három óriáscsecsemő). Nem is sikerült neki. Nagyon élveztem a meleg reggeli időt, és a kertben a tojáskeresést. A „nyuszi” nagyon ötletesen rejtette el a tojásokat.

A fiúcskának is annyira tetszett, hogy a nappaliba visszatérve Minecrafton rendezett nekem egy virtuális tojásvadászatot, majd elkezdtük nézni a Hop című filmet. Sajnos ezt ő hamar megunta, szóval egyelőre nem tudtam meg, mi lett a történet vége.

Nem sokkal később a szülők szóltak, hogy kezdődik a barbecue. Ilyen sem történt még velem Húsvétkor! Míg arra vártunk, hogy apuka megsüsse a húsokat, anyukával és a kisfiúval az udvaron játszottunk. Az idő szinte nyárias volt, és a néha megdöccenő beszélgetés ellenére is nagyon élveztem ezt a különleges Húsvétvasárnapot.

Mivel mindenki elpilledt az ebédtől, én is ledőltem olvasni a szobámba, de aztán, számomra túl hamar berontott a fiúcska, hogy most pedig a beltéri tojásvadászat veszi kezdetét. Ez is jó volt, viszont dehogy szabadultam utána! Új Minecraft projektbe kezdtünk bele, és egészen este 7-ig állatkertet építettünk. Akkor is csak azért tudtam elszakadni, mert észrevettem a kissrácon a fáradtság jeleit, és erre taktikusan lecsapva jeleztem neki, hogy nekem még aznap misét kell hallgatnom. Hála az Égnek a „mise” és a „családommal beszélgetek” varázsszónak számítanak számára is, és ellenkezés nélkül el szokta fogadni, amikor ezekre hivatkozva utasítok vissza valamit. Azért, nyugi, nem használom ezt ki.

Sajnos, mivel így jócskán 8 után tudtam volna csak csatlakozni a családomhoz egy „közös” mozizásra, azt lemondtam, mert a húgom miatt nem akartam megváratni őket.

Tehát mise után egy könyv társaságában töltöttem az estét.

A hétvége folyamán néha kicsit zavart, hogy ennyire igényli a fiúcska a társaságomat, de utólag rájöttem, hogy igazából a fontos dolgokra így is jutott időm, és legalább arra nem volt energiám, hogy az otthontól való távolságomon sokat töprengjek, mert le voltam foglalva a játékokkal és az új élményekkel.

 💖

A tizenharmadik (Nagy) hét, avagy a harmadik karanténban

Már nagyhetet írtunk, de bennem valahogy még nem mozgatott meg semmit ez a tény. Az előző években ilyenkor már egyrészt túl voltunk egy virágvasárnapi passión, másrészt a szokásos tavaszi nagytakarítás is látványos előhírnöke volt az ünnep közeledtének.

Idekint egyedül az időjárás mutatott némi hajlandóságot arra, hogy jelezze, ünnep közeleg. A levegő balzsamosan meleggé vált, és a tavasz illatát lehetett mindenhol érezni a földön és a fákon nyíló virágok özönétől.

Ez a csoda vett minket körül, miközben be voltunk zárva a kis világunkba.

Ezért, bár egyáltalán nem nagy a kertünk, mégis rettentő hálás voltam érte, mert a jó idővel a kisfiú is szívesebben töltött el néhány percet az udvaron, valamint már meg lehetett azt tenni, hogy reggel kitárjuk a teraszajtót, és estig be se csukjuk. Az ebédet is többször odakint fogyasztottuk el, a kellemes langymelegben.

Ezért is fogadtam kitörő örömmel az apuka javaslatát, miszerint tanulási idő előtt kezdhetnénk hétfőn a trambulinon. De nem csak én voltam lelkes. A fiúcska is teljesen bezsongott, és bő fél órán keresztül ugráltunk és játszottunk rajta. Igen, természetesen nekem is be kellett szállnom mindenbe.

Utána sokkal nyugisabban olvastuk a Wonder-t, és a nap többi része is jól telt, ami kész felüdülés volt számomra.

Ugye már írtam, hogy a kisfiúnál, ami az egyik nap működik, másnap az esetek nagy részében már tömény ellenállást vált ki? Így volt ez a trambulinnal is. Másnap már csak az említésére behisztizett, és legközelebb csak a hétvégén volt hajlandó ugrálni…

Ezért a kedd délelőttöt John Cena-sat játszva töltöttük, amit úgy kell érteni, hogy a fiúcska volt természetesen a híres pankrátor, és a derekamig érő pingvinplüss ellen küzdött (én irányítottam), miközben Yoda a bírói székben ülve ügyelt a játék tisztaságára… A két menet közötti szünetekbe pedig igyekeztem egy-egy fejezetnyi Wonder-t belesűríteni, majd néhány falat ebédet a gyerkőcbe diktálni. Nem volt könnyű dolgom.

Délután a tanulós időt meghosszabbítva, a szép idő miatt egy kicsit kint is olvastunk, de már nyögvenyelősen tudtam csak a figyelmét koncentrálni, így hamar annyiban is hagytuk a dolgot. Aznap a szülők is hamarabb végeztek, így a családot kint hagytam egy kicsit egymásnap a kertben, én pedig visszavonultam kipihenni a délelőttöt. Rám fért.

Szerda délelőtt megszenvedtünk a közös olvasással. Aztán mint már egy ideje minden nap, egy kicsit Minecraftoztam és Brawl Staroztam vele ebéd előtt.

A délutáni tanulási idő nagyon jól indult, mert sikerült nyelvtannal kezdenünk, amit úgy általában senki sem kedvel túlságosan. Jó, nem is haladtunk vele gyorsan, mert mindig volt valami izgalmasabb megbeszélni és elmesélni való, viszont legalább béke volt és rengeteget nevettünk.

De a nyugis délutánnak ezzel kábé be is fellegzett, mert egyszer csak kopogtattak, és a futárszolgálat három hatalmas dobozt helyezett le a bejárati ajtó elé. Mint kiderült, a korábban a fiúcska őszi névnapjára ígért, majd nyárra módosított, végül egyszer csak hétfőn megrendelt asztali számítógép volt az. A szülők még javában dolgoztak, de onnantól kezdve a kissrácot nem lehetett leállítani. Eleinte mintha felfogta volna, hogy délután fél 4-kor még nem tudja anyukája összerakni neki a gépet, mert együtt időzítőt állítottunk be este 7-re, amin folyamatosan csekkolni tudta, hogy még mennyit kell várnia. Ez az áldott állapot úgy 15 percen keresztül ki is tartott, de utána megunta a dolgot, és még Hulk sem tudta volna visszatartani attól, hogy az anyja nyakára járjon. Aki természetesen idő előtt feladta az ellenállást, és teljesítette kisfia óhaját. Így 4 után mindkét szülő a fiúcska szobájában tobzódott és szereltek és telepítettek gőzerővel.

Mit mondhatnék erre?

Már értem, miért szorult oly kevés türelem és megértés ebbe az okos gyerkőcbe.

Persze közben folyamatosan mondogatta, hogy el sem hiszi, hogy ez valóban megtörtént, meg mekkora királyság, hogy végre van saját gépe, de szívem szorult belé, egy köszönömöt sem hallottam a szájából. Azért remélem, szűk körben jobban kifejezte a háláját a szüleinek.

Bah, a csütörtök nem éppen életem csúcspontjaként fog elraktározódni a memóriámban. Reggel Doboztrollokat néztünk, ami kicsit darkos volt nekem, de azért cuki. És nagyon nevettem a fiúcska reakcióin, amikor elcsattant egy-két puszi.

Aztán még elég durcás volt, ezért alkut kötöttem vele, hogy megnézhet még néhány sorozatrész, focizni is fogunk az udvaron, de aztán még ebéd előtt olvasunk egy kicsit. Nos, az alkukba viszonylag könnyen belemegy, de a betartásukkal már komoly gondjai vannak. Lazán le szokta tagadni az egyezségek rá eső részét, ha nincs hozzá kedve…

Ez aznap sem volt másként. Foci után egyrészt alig tudtam lebeszélni egy vízipisztoly-párbajról, mert korábban meséltem neki a húsvéti locsolkodásról, és ez a kilátás teljesen feltüzelte. Az apjával közösen tudtuk csak meggyőzni, hogy hétfőig napolja el a terveit, és akkor is az időjárás függvényében fogjuk csak megvalósítani őket.

Miután ezzel megküzdöttünk, újabb rakás időm elment arra, hogy legalább minimális figyelmet fordítson a házi olvasmányára.

Kedvenc felkiáltása a „You are so annoying!” (Annyira bosszantó/idegesítő vagy), amit előszeretettel használ minden egyes alkalommal, amikor valami nem az ő szájíze szerint történik. Ilyen például, amikor a haverok valamit elrontanak a játékban, amikor bárki arra kéri, hogy tanuljon, amikor próbálom meggyőzni, hogy ne csak lógassa a lábát…

Aznap sikeresen felidegesített annyira, hogy ugyanezzel vágtam neki vissza, ráadásul, vele ellentétben, én szépen meg is indokoltam. De azt is kihangsúlyoztam, hogy igazából nem ő, hanem a viselkedése akaszt ki engem. És van különbség!

Megint én voltam a rosszfiú, de kivételesen az apjának sem volt ezt követően könnyű dolga vele.

Képzeljétek, aznap töltöttkáposztát ebédeltünk, és a szülőkkel nagy boldogan konstatáltuk, hogy bár a fűszerezésük kicsit eltért, közös pontot találtunk a görög és a magyar konyhában. Ebbéli lelkesedésünkben egyedül a kisfiú nem tudott osztozni. De ezt már megszokhattuk.

Délután apuka előkaparta a régi videójátékait, hátha valamelyik elfut a fia új gépén, de sajnos csalódnunk kellett, mert a Star Wars ugyan elindult, de amikor a tényleges játék része elkezdődött volna, egyszer csak leállt. Ezért a Beowulf című 12-es animációs filmet kezdtük el nézni, akiről az iskolában már tanultak töri órán. Fél óra elteltével viszont leállítottuk, mert annyira nem fogott meg egyikünket sem.

Mivel Nagycsütörtök volt, este néztem egy kis hazai misét, majd ezt követően egyik barátnőmmel megnéztük a The Importance of Being Earnest-et, a kapcsolatot természetesen Messengeren tartva egymással. Zseniálisan elvetemült!

Péntek Nagypéntek volt. Ilyenkor csak háromszor vehetünk magunkhoz ételt, egyszer lakhatunk jól, és húst nem ehetünk. Anyuka nagyon rendes volt egész böjti időszak alatt, mert péntekenként mindig olyan menüt főzött, ami vagy húsmentes volt, vagy külön készítette el hozzá a húst, amiből én nemes egyszerűséggel nem szedtem. Ez aznap sem volt másként, és nagyon hálás voltam érte.

Reggeli után meghallgattam az otthoni keresztutat, aminek minden állomását más mondta fel, köztük én is, így tényleg egy rövid időre olyan volt, mintha a többiekkel együtt imádkoznék mindenféle határok nélkül. Valamint érdekes rejtvény elé is állított, mert nem volt feltüntetve, hogy ki melyik stációt olvassa, tehát magamnak tippeltem meg. Valakinek az első szónál felismertem a hangját, másoknál tovább tartott, vagy csak este, amikor a családommal is megtárgyaltuk a dolgot, segítettek rájönnöm az illető kilétére.

Mivel anyuka aznap már nem dolgozott, ő ült le a fiacskájával a két házi olvasmány beszámolóit kicsit rendbe rakni.

Volt is mit. Sajnos. Rosszul is éreztem magam emiatt, mert bár a Wonder-rel haladtunk, a kissrác által összehozott mondatok, vagy inkább csak mondat-töredékek nem nyerték el anyuka tetszését. Vajon lehettem volna rámenősebb? De néha már azt sikernek éreztem, amikor hajlandó volt egyáltalán leírni valamit…

Azért egy kicsit reménykedem, hogy hátha a fiúcskának eztán leesik majd, hogy ha velem egy kicsit megerőlteti magát, elég egyszer dolgoznia. Csalfa, vak remény…

Jajj, hogy fokozzam még az aznapi bűnbánatomat, azt is be kellett vallanom anyukának, hogy reggel oda nem figyelve túl korán öntöttem bele a forró vizet az üvegkancsóba, amikor teát akartam főzni magamnak, és az egyszerűen kettétörött. Hála az Égnek, a kínos események nem folytatódtak.

Délután még játszottunk is egy nagyot a kissráccal. Eleinte a tabletjén, aztán megnéztünk néhány vicces videót, majd macskák lettünk, és egyszer csak azon vettem észre magam, hogy szupermacskák vagyunk, akik megmentik a világot az gonosz Pingvin plüss ördögi mesterkedéseitől. Ez abból állt, hogy fel-alá trappoltunk és kúsztunk a házban, miközben vernyákoltunk és új szuperképességeket találtunk ki magunknak. Nagyon felemelő volt…

Este még megnéztem a nagypénteki szertartást, majd telefonáltam egyet a szüleimmel, és szokásomhoz híven egy jó könyvvel bújtam be az ágyba.

A tizenkettedik hétvége (2. karanténos)

Milyen az, amikor konkrétan semmi említésre méltó nem történik az emberrel?

Nos, ez a hétvége pont olyan volt.

Mivel a kissrác ezalatt a két nap alatt nem kereste a társaságomat, én sem jártam a nyakukra. Hagytam, hadd legyenek csak hármasban, élvezzék a nyugodt hétvégét, a szép időt, és azt, hogy együtt lehetnek.

Csak kicsit sajnáltam magam, de aztán hamar megvigasztalódtam, mert több barátom is rám írt, érdeklődött (ennek egy része a blogom körüli csend miatt volt, de néha én is lehetek lusta…). Ezért sokat beszélgettem, még annál is többet olvastam, sétáltam, és természetesen keresztényi kötelességeimnek is eleget tettem.

Egy érdekes gondolat is megfogalmazódott bennem.

Amikor aupairnek álltam, minden nyilvánvaló (nyelvvizsga megszerzése) és kevésbé nyilvánvaló (mit akarok kezdeni magammal?) okok között egy kicsit talán az is szerepet játszott, hogy megszökjek az otthoni iskolarendszerből, a napról napra készülős tanítás elől. Egy darabig ez remekül sikerült is, aztán beütött a karantén. Ahogy az elmúlt két hét beszámolóit olvashattátok, természetesen nem egyszemélyes általános iskolát kellett nyitnom, még csak nem is komplett tanítási órákat kell összeállítanom, de azzal, hogy nem csak délután vagyok mostanság a fiúcskával, hanem szinte egész nap, mégis egy kicsit a nevelőnők munkájára emlékeztet a saját helyzetem. Vagy legalábbis ezt a fogalmat érzem a legközelebb ahhoz, ami most velünk aupairekkel történik.

Már, akik bevállalták, hogy csak azért is kint maradnak a vendéglátó családjuknál, és igyekeznek minél jobban a szülők segítségére lenni.

Mert végül is, még ha az iskolák itt új anyagokat nem is nagyon adtak ki otthoni tanulásra, azért az ismétlés során folyamatosan felmerülnek olyan kérdések, amiket meg kell válaszolni, olyan fogalmak, amiket el kell magyarázni akkor is, ha már korábban tanultak róla a gyerekek. Emellett ki is kell valahogyan tölteni az adott napot. A leckeírás csak egy része annak, amivel le lehet (kell) foglalni a gyerekeket, amíg a szülők dolgoznak.

Részemről az számít sikeres napnak (és ebből sajnos kevesebbet tudok produkálni, mint szeretném), amikor:

egy, a mindennapos teendők mellett sikerül a rám bízott fiúcskát egy kicsit sportolásra bírnom. Mert az energiamennyiségével csak a lustasága vetekedhet, és ami egyik nap tökéletes volt, másnap a világ legnagyobb hülyesége. Nem mondom, hogy nem hoz le ezzel a hozzáállással az életről, mert elég gyakran, de új utakra is ösztönöz.

Kettő, amikor kicsit tudunk barkácsolni, kézműveskedni, vagy valami kreatívat művelni. Megjegyzem, erre is egy külön művészet úgy rávezetni, hogy azt érezze, mindig is ezt akarta csinálni, és elfelejtkezzen róla, hogy amúgy mindent utál, helyette pedig teljes lelkesedésével belevesse magát az előtte álló kalandba.

Három, amikor (még ha a kézműveskedés nem is jön össze) olyan játékot játszunk, ami köszönőviszonyban sincs az elektronikával, hanem helyette a megszámolhatatlan mennyiségű játékával és a nagybetűs képzelőerővel jár karöltve. Talán ezt a legkönnyebb elérnem, mert elég a Marvel és Transformers figurákat meglebegtetnem az orra előtt, és máris van egy ötlete, hogy mit játszhatnánk el aznap.

Nem mondom, vannak elvárásaim. És bőven van hova fejlődnöm…

Tehát üdv néktek, Agnes Gray és Jane Eyre, Nanny McPhee és Mary Poppins, valamint kedves Mária kisasszony!

Jó példával jártok előttem, de azt is tudom, hogy olyan nem lehetek, mint ti (szegény Gray kisasszony sorsával talán mutathatnék egyezéseket, de ők Jane-nel csak a tiszteletadás miatt kerültek be a felsorolásba, bocsi). Se varázserőm, se feneketlen táskám nincsen, de még gitározni sem volt kitartásom megtanulni. A keleti szélről nem is beszélve…

Ezért inkább a saját utamat járom, és a rendelkezésemre álló lehetőségekből igyekszem a tőlem telhetőt kihozni, természetesen a saját lelki egészségemet is szem előtt tartva.

És minden aupairnek hasonlókat kívánok!

Szívből jövő elismeréssel:

Zsófi

A tizenkettedik hét, avagy a második karanténban

Hétfő. Újabb hét, újabb hétköznapok, újabb kihívások…

Ez a 10-kor elkezdünk tanulni dolog már az első összezárt hetünk vége felé sem nagyon akart működni, hát még a rákövetkezőn.

Azért általában 11 óra fele mindig elkezdtünk valami tanulásra emlékeztető dolgot csinálni. Hétfőn ez a földrajz PPT befejezése volt. Az alapot anyukájával már előző este összeállították, nekünk csak a megfelelő képeket kellett beszúrnunk, és meganimálni őket. Egyszerűnek hangzik, de annál nehezebb volt egy helyben tartani a kissrácot. Nem is nagyon sikerült. Végül feladtam a dolgot, és minden dia elkészülte után hagytam neki időt, hogy kitombolja magát, ugráljon, tornázzon, mert akkor legalább a következő 5-8 perc alatt tudott is koncentrálni. Mivel saját képeket is bele akartak rakni az előadásba, folyamatosan az anyjához rohangált, aki szegény, így aznap délelőtt nem sokat tudott a munkájával foglalkozni…

Délután azért összeszedtük magunkat annyira, hogy a házi olvasmánnyal és a matekkal is tudtunk haladni. Majd egy újabb netes játék rejtelmeibe nyertem beavatást. Szerintem mindenki ismeri azt a típusú gyilkosos játékot, amikor körben ülünk törökülésben, vannak gyilkosok, egy orvos, egy rendőr, és a játékvezető azt mondja, „Elalszik a város, felébred a…” Nos, ennek a netes verzióját játszottuk részemről unalomig, de a kisfiúnak annyira tetszett, hogy az egész családot rávette, hogy a munkaidő leteltével élőben is próbáljuk ki.

Az a változat, amit én ismertem, és a netes között azért voltak különbségek, amiket a fiúcska nemes egyszerűséggel összemosott, így egy elég sajátságos mixet kaptunk, járkálással és két élettel (mert kevesen voltunk), amit a szüleivel nagyon igyekeztünk megfelelően értelmezni.

Ő remekül szórakozott, mi többiek pedig nagyon örültünk ennek…

Kedden az akciófigurákkal kezdtünk, majd a háziolvasmánnyal folytattuk. Amivel végül a kanapé párnáiból épített bunkiban kötöttünk ki, de együltőhelyünkben (részemről leginkább félig fekve, kicsit összenyomódva, igencsak elzsibbadva) 10 oldalt is haladtunk vele, ami rekordnak számított. Egy kis matek házit követően meggyőzte az anyját, hogy igazán megnézhetnénk a filmet is, bár a könyvnek még a felénél sem jártunk. Végül a szobámban kuckóztuk be magunkat az ágyamra, előttünk tálcán az ebédünkkel, és kajálás közben a laptopomon megnéztük a Wonder-t. Persze nem könnyítette meg a dolgomat. Hogy is képzelhettem, hogy egy film és a kaja eléggé leköti ahhoz, hogy megüljön egy helyben? Neeem. Miközben néztük a filmet, ő néha felpattant, nézegette a dolgaimat, dobálta Maxot a rókaplüssömet, mesélt, aztán kérdezte, hogy amúgy az előbb mi is történt a filmben, én meg nem győztem időnként lefogni, hogy néhány falatot belédiktáljak…

Némi leckeírást követően kitalálta, hogy (az előző heti karkötő-árusítás sikerén felbuzdulva) mindketten nyithatnánk saját boltot, ahol a szülők tudnának vásárolni. Ő rögvest lecsapott minden létező elektronikai eszközre, és berendezte a maga üzletét a szobájában (L3B), részemről pedig a lustaság győzedelmeskedett, és a labdás kosarát előkapva a kisszobában lévő, a cica által sosem használt emeletes macska kaparófát polcként használva nyitottam meg a labdaüzletemet (The Round World-legalább a nevében volt némi fantázia…).

Mivel a szülők még dolgoztak, a vásárlással várnunk kellett 6 utánig, tehát rábólintottam egy Minecraft házépítős csatára, amit, minő meglepetés, ő nyert meg, de meglepetésemre kifejezetten tetszett neki a házam, és olyan nagy dicséretet kaptam tőle, hogy ez nem is rossz egy kezdőtől.

Hohó! Reszkess világ! 😎

Szerdán iszonyat erőfeszítésembe került kimásznom az ágyamból, de a kávé és a reggeli nyugalom erőt öntött belém, és egy kicsit pakolásztam is, mielőtt belevágtam a napba.

Bár mást terveztem, de végül a tanulási idő előtt amolyan Pán Péter és Hook kapitány párharcot folytattunk a szobájában, majd, amikor a szülők ránk szóltak, hogy nagyon dübörgünk, az én szobámban, pontosabban az ágyamon folytattuk vérre menő kardpárbajunkat.

 Aztán a Wonder-t megint az újjáépített bunkiban olvastuk, majd következett egy nehét fél óra, mialatt próbáltam rávenni, hogy ne a szüleit vegzálja, főleg, hogy mindketten éppen céges hívásokat bonyolítottak le. De végül átkattant benne valami, mert nemcsak a matek háziját, de több plusz tesztet is önként megírt.

Sose fogok rajta kiigazodni.

Na ja. Csakhogy ez a csodás béke nem volt hosszú életű. Amint az apja felvetette, hogy közösen kijavítják a teszteket, rögtön bedurcázott, és arra is alig lehetett rávenni, hogy a kedvenc ebédjét elfogyassza. Végül lehiggadt, és miközben a tabletjén filmezett és játszott, én javítottam ki a teszteket, és közösen, nyugiban vele is átnéztem és kijavíttattam a tévedéseit.

Nem tudom mi szállt meg engem, de nagyon örültem a lelki nyugalmamnak és a varázshangomnak, ami hatására hihetetlen módon, szó nélkül oda tudott mellém ülni. Kár, hogy csak ritkán tudom ezt csinálni. Biztos valami pedagógus mágia, amit bár pedzegetek, még nem tartozom a beavatottak közé.

Ezt követően együtt játszottunk a tabletekkel, és amikor az apja elhívta sétálni, nem akart menni, mert éppen velem volt! De még kitartott a csodahangom, mert amikor mondtam neki, hogy menjen csak nyugodtan, én pedig megvárom, és este is játszunk még egy kicsit, felállt, átöltözött, és boldogan ment sétálni. Ki érti ezt?

Csütörtökön mozinapot tartottunk. Reggel nem egy sorozatrészt, hanem a Tintin filmet indította be a tabletjén, és én is leheveredtem mellé. Meglepően jó volt. Elsőre furcsának találtam az animációját, de miután megszoktam, nagyon élveztem. Aztán kedvenc szuperhős csapatunkkal többször is megmentettük a világot.

Már elmúlt dél, mire le tudtunk ülni Wonder-t olvasni. Már amennyire azt közös tevékenységnek lehetett tekinteni, hogy merő passzióból nem volt hajlandó megszólalni, amíg az anyja nem tanul vele, így, mivel az momentán nem volt lehetséges, én olvastam fel neki néhány oldalt, és eldöntendő kérdéseket tettem fel a hallottakkal kapcsolatban, hogy legalább minimálisan megdolgoztassam őt.

Ebéd közben mozinap második felvonásaként Így neveld a sárkányodat 1-et néztünk. Ez a sorozat örök szerelmem! Sose fogom megunni.

Ezt követően matekoztunk kicsit, de aznapra szülői ukázként szövegértés volt még kiadva nekünk, amin teljesen kiakadt. Mivel ez a hiszti is túlnőtt a hatáskörömön, végül az apja nyugtatta le. Beszélgettek, aztán a kisfiú játszhatott a haverjaival, és bár a szövegértéstől nem menekült meg, de este, anyukájával csinálták meg.

Az ily módon felszabadult délutánomat pedig olvasással és egy kis mozgással töltöttem.

A péntek nagyon nyugisan indult. Semmi sem háborgatta a reggeli én-időmet (reggeli+kávé+könyv=boldogság), és még az otthoniakkal is telefonáltam egy kicsit.

Délelőtt megint inkább játékkal kezdtünk, tehát Minecraftoztunk. Kezdek ráérezni az ízére, és ezáltal a hatása alá kerülni. Ajjaj!

Ezt követően nagy nehezen megint belevetettük magunkat a házi olvasmányába, de legalább aznap lekötötte a kissrácot.

Ebéd után a haverjaival játszott a neten, így én nyugiban tudtam olvasni, és péntek révén a szülők sem emeltek kifogást a lazaságunk ellen.

Minden a legnagyobb nyugalomban telt egészen fél 6-ig, amikor is fejecskéjét bedugta az ajtómon és kérte, hogy játszanék-e vele, mert egy darabig most nem tabletezhet. Képzelem, mi lehetett az oka. Tapasztalatból tudom, hogy nagyon könnyű összeveszni a versengős játékok közben, tehát valószínűleg jó kis csetepaté tört ki közte és az osztálytársai között mialatt Fortnite-oztak vagy akármit is játszottak.

Uhh, azért most nem ugrottam olyan készségesen, mint ha délelőtt vagy koradélután invitált volna játékra. De legalább én választottam meg, mit is játsszunk. Tehát könyvteniszeztünk (könyv=ütő; szivacslabda=hmmm...labda) majd egy órán keresztül, majd, amikor már nagyon dübörögtünk, a szobámban folytattuk, ahol egy kicsit ugrálhatott is az ágyamon, hogy még jobban lefáradjon.

Ezt követően próbált rajtam keresztül próbálta kisebbik öcsémet meggyőzni a Fortnite előnyeiről, mert amióta tudja, hogy ő is szokott hasonlókkal játszani, időnként be akarja szervezni az ismerősei közé. És bár az akciója nem járt sikerrel, az mégis megmelengette a szívemet, hogy milyen szívesen megismerkedne a testvéremmel.

 💖

A tizenegyedik hétvége (1. karanténos)

A szombatom jó kis mozizással indult, mivel a kisfiúval megnéztük a Jurassic World 1-et.

Hatalmas büszkeséggel töltött el, amikor kiderült, hogy kivételesen én tudok többet az adott filmről, és amúgy az egész világról. Minden kérdésére tudtam válaszolni és egy rakás extra infóval és magyarázattal is elláttam.

Utána egész nap a Jurassic Park témáját dúdoltam magamban.

Délben videochateltem egyet a hazaiakkal, és mint ilyentájt általában, ők már az ebédet fogyasztották, én meg kellőképpen megéheztem közben ahhoz, hogy alig várjam, hogy én is ebédelhessek.

Nos, erre még várni kellett. De már megszoktam, hogy hétvégente 3-nál előbb nem eszünk.

Addig is legalább volt motivációm végre kitakarítani úgy rendesen a szobámat és a fürdőszobámat. Már ráfért…

Természetesen a szabadidőmben olvastam, és olvastam, aztán egy kicsit mozogtam, majd a változatosság kedvéért olvastam…

Mivel angol nyelvű volt a regény, lassabban haladtam vele, mint a magyar nyelvűekkel szoktam. Szerencsére elég jól ismertem a világot, így hamar összekötöttem az elnevezéseket a fogalmakkal. De így is majd három napomba került kiolvasni…

(Nos, lehet, hogy ez még így is felvágósra sikeredett.)

Vasárnap délelőtt nem filmeztem, hanem reggeli után benyomtam az online misét, és egy kicsit hazautaztam gondolatban.

Aztán felkerekedtünk a családdal, és elautóztunk a Trent Parkig, ahol a szeles (nagyon szeles), esőre álló időben sétáltunk olyan 20 percet, egészen addig, míg a kis csapatunk férfi szekciójának elege nem lett a friss levegőből. Én nem bántam volna, ha maradunk még, mert pont az idő miatt alig voltak a parkban, és nagyon jól esett a négy fal után a széles teret, a fákat és a zöld mezőt látni.

Hazaérve vajon mit csináltam? Sosem fogjátok kitalálni…

Délután anyuka tanult a kisfiúval, de a tanulási szünetben egy kicsit játszottam vele, aztán visszatértem a regényemhez (most elárultam).

És el is telt a hétvége!

Úgy éreztem, ez volt életem legrövidebb két napja.

Szerintem valahol több órát is elcsakliztak belőle. Erre fejemet tenném. 😤

A tizenegyedik hét, avagy az első karanténban

Idekint Angliában március 23-tól zártak be az iskolák, és kezdődött el a tényleges karantén időszaka.

Sok aupair hazautazott előtte, hogy otthon legyen a családjával, de én a maradást választottam. Egyrészt nem éreztem azt, hogy menekülnöm kéne, másrészt az a fránya kötelességtudat… Amúgy a család is megkönnyebbült, amikor megbeszéltük, hogy maradok, mert a szülőknek viszont szigorú home office következett, rengeteg skype konferenciával és minden egyéb finomsággal. Így az én feladatom volt a kisfiúval legalább napi két órácskát tanulni, szórakoztatni, megetetni (anyuka főzött, én csak belediktáltam a gyerekbe, ami, bevallom, sokszor nehezebb volt, mint gondoltam), és ami a legfontosabb, lehetőleg legalább a konferenciahívások idejére távol tartani a szüleitől.

Azért délután 4 fele már nem kellett olyan szigorúan venni a dolgokat, így akkortájt hívta először a haverjait, hogy Fortnite-ozzanak vagy egyebeket játsszanak online.

Ekkor már több időm volt pihenni, amire az első napokban különösen nagy szükségem volt, amíg a szervezetem megszokta a megváltozott időbeosztást. Olvastam, tornáztam, időnként pedig ránéztem a kissrácra, kapott uzsonnát, vacsorát, de csak alkalmanként igényelte a társaságomat, hiszen ott voltak neki a barátai, akik messze jobb játékosok nálam.

Az első napot még nagyon megterveztem, felépítettem.

Én már fél 8 körül ébren voltam, kényelmesen megreggeliztem, megetettem a macskát (mivel azóta is én kelek először, ez a reggeli rutinom részévé vált) és olvasgattam.

Tudom, hogy kelhetnék egy órával később is, de szükségem van egy kis nyugira a konyhában, és az érzésre, hogy van még időm mielőtt elkezdődik a nap.

A család viszont egy kicsit elaludt, és anyuka pizsiben jelentkezett be az online megbeszélésére…

A kisfiúval 10-11 között megírtuk a történelem háziját, miközben hálaimákat rebegtem a Cambridge Dictionary megalkotóinak. Aztán egy sorozatrész után következett a mozgásos része a napnak. Mivel szép idő volt, kimentünk az udvarra focizni. Jó ¾ órán keresztül rúgtuk a bőrt, és a fiúcska tiszta sár volt, amikor bejöttünk, mert bemutatta minden vetődő és ollózó tudományát. Én sem voltam sokkal tisztább, mert természetesen beszálltam készségeink fitogtatásába.

Gyors átöltözés után megebédeltünk, majd hagytunk időt a kaja leülepedésének is. A délutáni tanulós időre már nehezebb volt rávenni az uracskát. Azért egy kellemes vita után csinált néhány gyakorlófeladatot, amik végeztével nem bírtam ki, megnézettem vele egy részt a Magyar Népmesékből. YouTube-on megtaláltam angol mesélővel, és mivel egy kellőképpen fiús részt választottam, lekötötte a figyelmét, de a továbbiakból inkább nem kért. Inkább bowlingoztunk egy kicsit.

Még egy kis matekot és olvasónaplót terveztem aznapra, de ez nagyon nem jött be neki, és az anyjáig vitte ügyet. Sajnos, vagy inkább nem, anyuka velem értett egyet, de adott a fiának egy óra haladékot, mialatt a tableteken játszottunk. Aztán nagy kegyesen megírta a matekot.

Délután apuka nagybevásárolt. Olyannyira, hogy nem fértünk be a fagyasztóba (a cuccok sem, mi meg pláne…). Így alakult, hogy pizzavacsoráztunk aznap. Szerencsémre nekem is volt még egy utolsó pizzám a fagyasztóban.

A kedd olyan semmilyenre sikeredett. Délelőtt tesztek és betűrendbe sorolás, aztán (minő meglepetés) a fiúcska egyáltalán nem akart kimenni az udvarra. Hogy is gondolhattam, hogy valami két nap egymás után elnyeri a tetszését? Ehelyett a szobájában játszottunk a mindenféle szuperhős figuráival, akik kivételesen nem harcoltak, hanem egy baráti társaság voltak mindenféle családtagokkal és teljesen hétköznapi tevékenységekkel. Eleinte… Aztán első körben én kattantam be, majd a fiúcska is partnerem lett benne, tehát a játék végére a mozizás és Fortnite-ozás mellé két vegasi esküvő is befigyelt. Mert miért ne?

Ebéd után újabb tanulós idő, majd egy kis szabadulós játék. Aztán elkezdtük nézni a Baby boss-t. Ez félbemaradt, mert közben az apja sétára invitálta, utána meg már nem volt kedve folytatni, ami annyira nem ejtettkétségbe, mert folytathattam az olvasást.

Ha a kedd semmilyen volt, a szerdáról mit mondjak? Csak 10-kor sikerül a kisfiút kiráznom az ágyából, így már 11 körül jártunk, mire a délelőtti tanulási időre került a sor. Hála az Égnek, minden rendben ment, délután viszont görög órája volt Skype-on, így a délutáni tanulós időben rám semmi szükség nem volt. Aztán elkezdett tabletezni... Nagy nehezen 4 óra fele ki lett onnan robbantva, és már éppen belemerültünk a Fekete Péterezésbe, amikor az apja nyomta a kezébe a tabletet (kb. negyedórával azután, hogy kiimádkozta belőle), mert a rég nem látott unokatestvére volt a vonalban.

Kb. este 8-ig a világ meg is szűnt létezni számára, mert miután rájöttek, hogy unokatesója is nagy gamer, sejthető, hogy milyen módon folytatták…

Ettől elég értelmetlennek éreztem a napomat, amiről panaszkodtam is egy sort a szüleimnek.

Aztán egyszer csak megjelent a fiúcska az ajtómban, hogy nem volna-e kedvem játszani vele. Ha nincs ló… De azért játszottunk. Közben anyuka is megjelent, hogy most már ha nem akarom, nyugodtan mondjak nemet, de egyrészt ez azon ritka alkalmak egyike volt, amikor a kisfiú önszántából szépen, udvariasan kért meg valamire, másrészt tényleg zavart az egész napos tétlenségem. Tehát labdafújó versennyel kezdtünk, majd miután előkerült a DuploLego, házat építettünk Batman és Joker figuráinak, a végére pedig egy kis harcolás is belefért, miután Optimus fővezér és Űrdongó is tiszteletét tette náluk.

Csütörtök reggel leosonkodtam kajáért, ami annyira nem volt osonkodás, mert közben a macska a sarkamban vernyákolt, hogy mikor kap már végre enni. A sikeres etetést követően visszaosonkodtam a barlangomba, és ¾ 10-ig elő se bújtam.

Az Instát bújva belefutottam kisebbik öcsém zenekarának új számába, amit egymás után többször is meghallgattam, és olyannyira visszahozott az életre, hogy azon melegében blogoltam is egyet, és sokkal derűsebben álltam neki az aznapi teendőknek.

Természetesen a kissrác még az igazak álmát aludta, mikor benyitottam hozzá, és beletelt egy kis időbe, mire kisimogattam az ágyikójából. Reggeli közben anyai engedéllyel tabletezhetett, ami szerény véleményem szerint sokszorosára növelte a tanulási idő elkezdésének nehézségét… Ezt a tapasztalat is alátámasztotta, mert csak még több játék ígéretével sikerült letetetnem vele az ördögi eszközt.

Tehát először a lego autókra zsineget kötve versenyeztünk velük, majd garázst is építettünk versenyautóinknak. Amikor ebbe beleunt, és elkezdett másik játék után nézni, gyorsan kellett cselekednem. Lecsaptam rá tétova pillanatában, elolvastunk két fejezetet a házi olvasmányából (Wonder), és a leírást is elkészítettük hozzá.

Ezt újabb játékidő követte. Egy boxmeccs. Egész jól szórakoztunk, és csak a vége felé kellett figyelmeztetnem, hogy ne durvuljon be annyira. Miután kellőképpen kifáradtunk, leültettem betűrendbe sorolni. Eközben körmönfont módon elkezdtem mellette körmönfonással karkötőt készíteni. Az elején nem jött be neki annyira, de amikor meglátta, milyen gyorsan haladok vele, egyből meg kellett tanítanom rá. Olyannyira belelendült, hogy egészen ebédig gyártottuk a karkötőket. Fonás közben beszélgettünk, énekeltünk, és nagyon jól elvoltunk. Mindenki kapott a családból egy vagy két karkötőt. A szülőknek amolyan boltos stílusban, fantázianevekkel „adtuk el” őket. Fantasztikusan éreztem magam ezalatt a nyugis kézműveskedés alatt.

Ebéd után megint tabletidő, majd tanulás 2. felvonás. Ezt követően apjától kapott másfél óra tabletidőt a barátaival, ami alatt én elmehettem futni.

Gyönyörű idő volt szép naplementével, így meglepően sokan voltak a parkban. Még jó, hogy elég nagy a zöldterület és sok a sétaút, de néha így is kényelmetlen közelségben kellett néhány ember mellett elfutnom. A vírus és a szorongások…

Hazaérve még estefele segítettem a fiúcskának néhány tesztet megírni, aztán végre filmezhettem egyet. Összességében ez a nap remekül sikerült, amire már nagy szükségem volt.

Mivel a csütörtökbe sokat beleadtam, pénteken már nem volt annyi energiám, így a szülőknek többször kellett a rábeszélésben segíteniük. Viszont, mivel megint volt online görög órája, amúgy is kevesebbet kellett a fiúcskával foglalkoznom.

Este pedig az egyik kedvenc foglalatosságomnak hódoltam, könyveket keresgéltem a neten. De ezúttal az angol nyelvű oldalakat nyálaztam át, mert végre megérett bennem a döntés, hogy a Harry Potter mellett (most parkolópályán van a sorozat, amíg papírformátumban meg nem veszem a következő kötetét) más műveket is eredeti nyelven olvassak.

Ez a keresgélés, és az eredményei determinálták a hétvégémet, amit, bár lélekben is Angliában töltöttem, de egy egészen más korban, némileg izgalmasabban…

 😍