A huszadik hét, avagy a tizedik karanténban

Bankszüneti nappal kezdtük a hetet, és az ily módon meghosszabbított hétvégénk utolsó napja nyugisan kezdődött. A délelőttöt jómagam olvasással töltöttem, míg a család filmezett. Csak 11 után mentünk ki az udvarra a kisfiúval játszani, hogy aztán legközelebb délután egy óra körül, ebédelni menjünk be a házba. Amit, Húsvét óta először közösen költöttünk el az ebédlőasztalnál. Szinte történelmi pillanat volt. Régen beszélgettünk ennyit négyen együtt.

Utána a kissráccal visszavonultunk játszani míg a szülők ejtőztek, majd anyukával azért be lett iktatva egy kis tanulás is.

Minekutána nagy nehezen a délután közepére teljesen lemerült a laptopom, felraktam tölteni, és hatalmas nagy megkönnyebbülésemre be tudtam kapcsolni. Természetesen első dolgom volt minden fontos dokumentumot egy pendrive-ra is lementeni, tanulva korábbi baklövésemből. A nap másik jó híre az Amazonról rendelt nyári ruháim megérkezése volt. Végre nem a melegítőimben fogok főni!!!

Este még befigyelt egy kis beltéri és kültéri játék is a fiúcskával, de nyolc után aznap elhajtottam, mert egyik rég nem látott barátnőmmel végre sikerült videóchat-időpontot egyeztetnünk. Akár húsz akaratos kisfiúval is megbirkóztam volna aznap, de szerencsémre az egy szem gyerkőcöt kivételesen könnyű volt meggyőzni, hogy foglalja el magát mással.

Kedden a szülőknek már kezdődött a munka, de az iskolákban éppen mittumén-hanyadéves szünet volt, tehát elég laza volt a napirendünk a hét további részében.

Tehát délelőtt 10-kor leültünk sorozatot nézni (The Dragon Prince, ami új kedvencem lett) miközben fonalakkal a kertben összeszedett faág-barátainkat öltöztettük. Csinos kis szörnyecskék kerültek ki kezeink alól.

Bemutatom a legújabb haveromat, Burt-öt:

Nem kell félni, mindössze akkora mint a tenyerem.

11 körül azért kiszambáztunk az udvarra, de aznap megkaptam a magamét az önzésemért, mert képes volt még mindig fájni a térdem, és valamiért nem voltam hajlandó annyit és úgy ugrálni, mind ahogy a kissrác fütyült. Tudom, rémes alak vagyok…

Ebéd közben ismét sorozatot néztünk. Eleinte a kisfiú megpróbált még egy tevékenységet bezsúfolni az étkezés és a filmezés mellé, történetesen a Minecraftot, de szerencsére hamar rádöbbent, hogy ez így nem fog menni.

Délután azért anyukájával megírtak egy szövegértést is, majd egy újabb órát töltöttünk az udvaron. A házba visszatérve pedig az apjával csinált meg egy-két tesztet.

Ez a fajta gyakorlat, hogy velem játszik vagy mesét néz, a szüleivel pedig tanulgat, meg is maradt a héten. Nekem tetszett.

Szerda délelőtt a haverjaival játszott, így én szabadon unatkozhattam, mivel aznap semmihez sem volt kedvem. Aztán az udvaron játszottunk egy órácskát, de annak nagy része ezúttal lelkizés volt. Nála is eljött a mindenből-is-elegem-van pillanat, és jól kipanaszkodta magát nekem.

A szobájába visszatérve Roblox-szal játszottunk, majd az egyetlen olyan tanulnivalóval foglalkoztunk, amit a héten rám bíztak, egy Wordsworth verset kezdtünk el megtanulni. Minden nap egy versszakot, és még rajzoltam is hozzá, hogy könnyebben megjegyezze.

Aztán új kedvenc sorozatunk nézésével töltöttük el az időnket, míg meg nem éhezett. Pizzát sütöttem neki, és míg arra vártunk, hogy elkészüljön, az udvaron játszottunk. A kajával felszerelkezve pedig folytattuk a sorozatnézést az ágyamon összekuckózva.

A csütörtök is hasonlóképpen kezdődött, mint a szerda. A barátaival játszott, és délelőtt csak egyszer csörtetett fel hozzám, mert a barátnőjének csakis én tudtam elmagyarázni, hogyan lehet az egyik játékban falat építeni. Nem mondom, simogatta az egomat a csak-te-tudod-megoldani nyitómondat.

A délutáni udvari játékunk is jól telt. Rengeteget ugráltunk, röhögtünk, és az egész óceánt feltérképeztük, miközben még egy cápa elől is elmenekültünk. Csak a vállam állt be rettenetesen, mert az idő nagy részében én voltam a hajó. És hát, a hasamon fekve, kezeimmel a bokáimat fogva homorítani miközben ő a fenekemen ül és viháncol rajtam az egész játék alatt, nem a legkényelmesebb pozitúra. Ezt meg is mondtam a kedves hajóskapitányomnak, mire helyet cseréltünk. Ő egy percig sem bírta… Pedig rá sem ültem rendesen, csak úgy tettem.

De megérte ilyen hosszú utat megtennünk, mert a konyhába betérve anyuka habcsókokkal várt minket. Abszolút nyami volt.

Játék után tanulás apukával, majd a második versszak elsajátítása velem, egy kis sorozatnézés, és az ördöngös zongoraóra.

Pénteken a kisfiú konkrétan egész nap a barátaival és az unokatestvéreivel játszott. Így rengeteg és még több időm volt olvasni, pihenni, a családommal beszélgetni, majd megint olvasni, zenét hallgatni és ábrándozni.

De mi van, ha nem tudok nyáron hazamenni? Bírni fogom? Egy biztos, szívás lenne.

Este 8 fele azért játszottunk egy kicsit a fiúcskával, majd asszisztáltam a hangszerkészítős iskolai projekthez. Basszusgitárt csináltunk kartonpapír, ragasztó, csavarok, fa és nadrággumi felhasználásával. Közben egy kis zongorázásra is rá tudtam venni a fiúcskát, és a szülei jelenléte, mint hallgatóság, a hozzáállására is nagyon jó hatással volt.

Az este 10 körül elkészült gitár pedig zseniális lett!

A tizenkilencedik hétvége (9. karanténos)

A hétvége, ami eltelt. Hála az Égnek!

Volt némi mosás-szárítás-hajtogatás szombaton, aztán egy kis porszívózás-felmosás-kitakarítás vasárnap, hogy a hasznos eseményekről is szót ejtsek, de a többi… Vekengés és pihenés, no meg stressz.

Szombaton végre blogoltam egyet, írogattam néhány dolgot, beszélgettem, olvastam, sorozatot néztem (végre folytattam a Jóbarátokat, amit a karantén kezdetekor félbehagytam), még egy balett gimnasztikát is lenyomtam, aminek meglett a böjtje, mert vasárnapra úgy megfájdult a jobb térdem, hogy még néhány napig sántikáltam utána. A kisfiúval is játszottam a gépen és az udvaron is, de most nem igényelte túlságosan a társaságomat.

Aztán vasárnap délután jött a félelem és rettegés. Úgy lefagyott a gépem, hogy se kikapcsolni, de a kezdőképernyőről bejelentkezni nem tudtam. És itt voltam, egy idegen országban, karanténban, az összes írásom és fényképem a laptopomon, de olyan felelőtlen voltam, hogy sehova máshova nem mentettem le őket. A nagybetűs szívás!

Végül kaptam egy tippet, hogy vegyem ki az akksit. Hmmm… Nem tudtam. Oké, akkor merítsem le. Jó, rendben. Így történt, hogy vasárnap délutántól hétfő délig „merítettem” a laptopomat.

Aznap este a szülők jól megkésve, este hét körül álltak neki a nagytakarításnak, tehát, amikor már azt hittem, hogy vége a napnak, ráhúztunk egy órácskát a kisfiúval az udvaron, hogy ne legyünk láb alatt. Le is késtem utána a korábban megbeszélt családi videóhívást…

És a hülye gépem meg a hülye problémája miatt még rosszul is aludtam.

Azért nagyon reméltem, hogy a hétfőm már kicsit jobban fog alakulni.

A tizenkilencedik hét, avagy a kilencedik karanténban

Olyan jó kis gyerekeknek való modellezőprogramot használnak a kisfiú iskolájában informatika órákon! Teljesen odavoltam érte. Mintha valamiféle rajzfilmkészítés alapjait tanulnának remek oktatóvideókkal. Teljesen feldobta a hétfő délutánomat már csak az, hogy figyelhettem, hogyan dolgozik vele a fiúcska.

De még előtte több mint egy órán keresztül, miután bejöttünk az udvarról, PS4-eztünk. Erős túlzás lenne azt mondanom, hogy mindig tudtam, milyen gombokat nyomogatok, de meglepően jól is tudtam teljesíteni egy-egy harcolós játékban. Már ha erős karaktert sikerült magamnak választanom…

Kedden kidobósoztunk az udvaron. Mintha a legmelegebb júliusi napon lettünk volna. Teljesen kifulladva és leizzadva, bár jókedvűen estünk be a házba, és jól esett csak filmezni egyet, mielőtt nekikezdtünk a délutáni leckeírásnak. A Ready Player One című filmet szemeltük ki magunknak, és mivel elég hosszú volt, félidőben leckeírós szünetet tartottunk, mintha fordított napunk lenne.

Az esti zongoraórán megint nem brillírozott a kissrác. Nem is akart…

Szerda dél körül még pofozgattuk az előző délutáni töri házit, majd ebéd után megint kidobóssal kezdtünk. Aztán viszont átnyergeltünk az akciófilmek világába, és a kisfiú golyó-kikerülős nindzsaugrását tökéletesítettük. Nagyon fontos szerepem volt a labdák dobálásában, amik természetesen a lövedékeket szimbolizálták. Majd a legújabb Pókember film cselekményét dolgoztuk ki, bizonyos jeleneteket el is játszva, miközben a tramburinban ücsörögtünk.

Délután etika és földrajz házit írtunk, és közben remekül szórakoztunk, mert amikor lankadni kezdett a fiúcska figyelme, bevetettem a titkos fegyveremet, és fura elváltoztatott torokhangon kezdtem el vele beszélgetni, amitől hasát fogva röhögött. Ezt meg kell jegyeznem, de nem használhatom túl sokat, nehogy varázsát veszítse.

A csütörtök nagyon ellentétes érzelmeket hagyott maga után. Egyrészt iszonyat jó volt egy csomó időt az udvaron tölteni, mert gyönyörű, cseppet sem angolos, meleg és napsütéses időnk volt. Másrészt viszont olyan, mint háziírás aznap nem volt a fiúcska szótárában fellelhető. Végül egy jó kis vérpezsdítő (ja, nem) veszekedést követően nekiültünk a francia házinak, de csak a feléig jutottunk, amikor jött a szülői ukáz, hogy azt inkább hagyjuk, mert anyukával jobban meg tudja majd csinálni a kissrác. Éljen a hasznosság érzése!

Apuka addigra már letette a munkát aznapra, így a matek extra feladatokat vele írta meg a kisfiú. Legalább addig is tudtam olvasni. Utána viszont végre rám mosolygott a szerencse, mert egy kis játékot követően egész simán rábeszéltem a fiúcskát a zongorázásra. Mondjuk koncentráció hiányában hasznosnak nem éppen mondanám az ezzel eltöltött időt, de a semminél azért több volt. Vagy legalább is szeretném ezzel áltatni magamat.

Pénteken annyira nem kötött le sem az olvasás, sem a közösségik böngészése, hogy két hónap után először lenyomtam egy balett rúdgyakorlatot magamnak. Elég szégyen, de hiába minden erősítés és nyújtás, úgy kifulladtam a rég nem látott izomcsoportjaimmal való találkozásban, hogy kellett egy óra, míg kihevertem. De kétségkívül jól esett.

Ebéd után kicsit játszottunk a kissráccal, majd az anyjával nekiült az előző nap félbeszakadt francia házinak. Késő délutánig nem is volt rám szükség, amikor is eljött az udvaron tombolás ideje. Mindkettőnk napjainak fénypontja. Smoothy-t is késztettem neki, majd bejőve filmezni akartunk, de azt az egyetlen mesét nem találtuk sehol ingyenesen. A keresgéléssel jól elment az idő.

Aztán a filmezés ötletét feladva a Roblox-szal kezdtünk el játszani. Majd egy kicsit a haverokkal is játszott, aztán megint velem, majd megint a haverokkal… Így ment ez kb. este kilencig. Azért ez idegesítő tudott lenni bizonyos szempontból, de nem tiltakoztam túlságosan, amikor a tablet bejövő hívást jelzett, és egy barát felváltotta a helyemet. Csak negyed óránként visszamenni…

A szobámba visszatérve (immáron végleg) egy talán svéd táncos filmbe kezdtem bele, de olyannyira nem kötött le, hogy egy rövid chatelés után inkább az alvást választottam.

A tizennyolcadik hétvége (8. karanténos)

2020. május 16. szombat, amikor a magyar kormány bejelentette a kijárási tilalom feloldását.

Itt Londonban még semmi hasonló nem történt. Sőt. Inkább a rossz hírek tobzódnak.

Ennek ellenére szombaton kora délután hatalmas nagy sétát tettem a parkban az egyszer hűvös, máskor nyármeleg időben. Nagyon felelőtlenül élek…

Jól kifáradtam, mire hazaértem, de nem sokkal később újra kint találtam magam, a kissráccal az udvaron. Majd a délután hátralevő részét a változatosság kedvéért Minecrafttal töltöttük.

Este pedig, miután azért a házimunkában is segédkeztem valamennyit, két barátnőmmel videóchateltünk. Jó hosszan.

Vasárnap délelőtt misére „mentem”, majd olvasgattam. Délután egy kis időt eltöltöttem a fiúcskával is, majd a családommal videóbeszélgettünk.

Késő délután sikerült üzletet kötnöm a kissráccal, így játék előtt zongoráztunk is egyet.

Este pedig sikeresen túlpörgött az agyam, így még hajnali 2 körül sem tudtam igazán elaludni. Pedig mindösszesen annyi történt, hogy elkezdtem tervezgetni, hogy mi mindent szeretnék csinálni, ha haza tudok menni nyáron. No igen, terveim, azok vannak…

A tizennyolcadik hét, avagy a nyolcadik karanténban

Hétfőn délig pihi volt, de aztán este nyolcig nem is szabadultam. Első körben kicsit játszottunk a fiúcskával, majd a természetismeret háziját is megírtuk még a délutáni online órája előtt. Az óra alatt kb. annyi időm volt, hogy megebédeljek, utána pedig felügyeltem, hogy a kissrác is elfogyassza az ebédjét. Mivel délelőtt szépen dolgozott, hosszabb szünetet kaptunk délután, így meg tudtuk nézni a Repcsik című filmet. Közben tartottunk egy kis szünetet félidőben, ami alatt egy gyors tesztet is kitöltött, aztán újból belemerültünk a mesébe. Ez a belemerülés olyan sikeres volt, hogy a film befejeztével apukával is volt egy hosszabb beszélgetésünk a különböző repülőgép-típusokról, mert ő nagyon otthon van a témában. És ez még nem minden. Ezt követően az emeleten megrendeztük a saját háromfordulós versenyünket is, mindenféle heggyel-völggyel és legóból épített lelátókkal a plüssállat-nézők számára.

Mivel anyukája még mindig dolgozott az ebédlőben, nem tudtunk a játék befejeztével leülni zongorázni, tehát hagytam játszani az egész nap ignorált barátjával. Ezt éreztem, hogy még kicsit megbánom… Lett is jó nagy veszekedés, amikor több mint egy órával később kértem (szerinte inkább zaklattam), hogy gyakoroljunk egy kicsit. De aztán csodák csodájára egész tisztességesen együttműködött, sőt, amikor az elméletet is átvettük, jobban odafigyelt, mint az elmúlt hetekben bármikor.

Aznap már csak olvastam és neten beszélgettem. Uhh, elég sokáig.

A keddem jól indult, végre megint találtam néhány angol nyelvű könyvet, ami felkeltette az érdeklődésemet, így lett elég olvasnivalóm a hétre.

A kisfiú fél egy fele jött fel hozzám, amikor végzett a délelőtti leckeírással. Semmi különöset nem csináltunk, csak beszélgettünk, nevetgéltünk. Megmutattam neki a bicskámat, ami teljesen lenyűgözte, így a neten mindenképpen rá kellett keresnünk az árakra és a különböző típusokra. Jókat szörnyülködtünk a sok ketyerétől 10 cm szélességet is elérő Svájci bicskákon. Erről a sagway-ekre nyergeltünk át, azok között nézelődtünk.

Aztán kitört a balhé. Kiderült, hogy még a délelőtt folyamán a fiúcska konkrétan belecsörtetett anyukája főnökével folyatott videóbeszélgetésébe… Volt itt minden, de jajj, a kissrácnak nem nagyon akart átmenni az üzenet, hogy ilyet nem tehet meg. Aztán én is hülye voltam, mert azt hittem, hogy segítek, amikor a szobájába visszaküldött gyerekkel megpróbálom megértetni a miérteket, és lefoglalom, amíg lecsillapodnak a kedélyek. Nos, nem így volt. Közben anyuka is feljött, és szívesen megkért, hogy most inkább menjek fel a szobámba, mert ez most rá és a fiára tartozik. 

Jajj, miért üt ki annyiszor balul, amikor segíteni akarok? 😩

Ezt az epizódot követően az apja foglalkozott a kisfiúval, és én csak kettő után, ebédnél csatlakoztam hozzá. Utána két órát is kint töltöttünk az udvaron. Ez egyrészt nagyon ránk fért, viszont nem volt aznap agyfelforralós hőség, szóval mindketten meghűltünk egy kicsit, mint az a hét vége felé világossá vált számomra…

És a balszerencse áradása még nem ért véget… Az udvarról bejőve szembesültem az aznapi második hülyeségemmel, mivel a kora délután folyamán egy vírusüzenetnek sikerült nagyokosan bedőlnöm (szívesen ráfognám a veszekedés és lehordás miatti zaklatott lelkiállapotomra, de valami azt súgja, hogy csak figyelmesebbnek kellett volna lennem). Tehát jöhetett a délutáni tűzoltás. Szerencsémre a fiúcska egyedül dolgozott, így egy volt egy teljes órám arra, hogy letiltsak, jelszót változtassak, magyarázkodjak és fegyelmeztessek. Micsoda nap! De meglettem volna az ilyen típusú tapasztalatok nélkül is…

Rém kellemetlen volt! 😤

Az est további része, hála az égnek, már nyugodtan telt egy kis sorozatnézés-zongorázás-vacsorázás mesterhármassal, ami után végre felmenekülhettem a szobámba.

Szerda délelőtt jött egy kis felismerés, hogy mennyivel könnyebb a kisfiúval, amióta kevesebbet, vagy nem is játszik a barátaival hétköznaponként. Sokkal kevésbé lesz hisztis, vagy húzza fel magát, ha valami félbeszakítja.

Délután nyugi volt. Játszottunk, leckét írtunk, udvaron játszottunk, leckét írtunk. Tényleg nagyon jó napunk volt. Meg is lett a jutalma, mert a szülők elengedték az aznapi zongorázást és tesztírást. Ennek örömére este kilencig, vagy két órán keresztül Minecraftoztunk.

Csütörtökön a délelőttöt a szokásos dolgaimmal töltöttem, és csak délután három fele csatlakoztam a kisfiúhoz. Rajzolós házit csináltunk, ami könnyű volt, mert egy emléket kellett megörökíteni. Megkaptam a történet egész háttérsztoriját családfával együtt, aztán még Google Earth-ön is megmutatta nekem a fiúcska, hogy hol is történt pontosan az az unokatesóval egész garázst kipakolós eset. Keresés keresést követett, végül mindketten megmutogattuk egymásnak a házunkat, nyaralónkat, feltérképeztük egész Londont, és csak másfél órával később készült el az az egyszerű rajzocska…

Ekkor végre ki tudtunk menni az udvarra, ahol ezúttal híres tornászok voltunk. Ő tud majdnem-hátraszaltót csinálni a tramburinon, meg még sok mást, én meg… hát, majdnem-spárgát és még egy-két balettos kunsztot. De jól fel tudom emelni abba a bizonyos dirty dancing-es pózba. Ez volt a fő attrakciónk. 💪

De ez még nem minden. Mit ért egy show nézőközönség nélkül? Ráadásul olyan nézők nélkül, akik maguk is hírességek? A közönség soraiban aznap a kisfiú kedvenc színészei foglaltak helyet, így a mutatványaink előtt és után is tudtunk beszélgetni, autogramot cserélni (!) és fényképezkedni Tom Holland-dal, Robert Downey Jr.-ral, Adam Sandler-rel, Emma Watson-nal, Rupert Grint-tel és Daniel Radcliff-fel. Micsoda nap volt!

A nevekben mondjuk én segítettem, ő szerepeiket tudta remekül. 😄

Egy kis benti játék után apukája ült le vele gyakorolni, így én este 7 után tulajdonképpen felszabadultam, szóval volt elég időm olvasni, és chatelni.

Péntek délelőtt végre rávettem magam, hogy regisztráljak Amazonra. Muszáj volt, mert az időjárás egyre melegebb, ellenben az itteni ruhatáramban semmiféle nyári ruhadarab nem lelhető fel. Mivel Húsvétkor nem tudtam hazamenni, egy kanyi sortom sem volt idekint, és már kezdtem belefőni a melegítőimbe… Vásárolni pedig egyedül apuka jár el egyszer egy héten, és meglehetősen fura lenne megkérni, hogy legyen szíves és szerezzen nekem néhány lengébb ruhadarabot. De milyen jó is az a házhozszállítás!

Sajnos a nyári ruhákról maga a nyár is eszembe jutott. Vajon haza tudok majd menni? Ki tudja…

Aznap délutánra a fiúcska előkaparta a régen látott Nintendo-ját, feltöltötte, és megmutogatott rajta mindent. Abban a kiváltságban is részesültem, hogy miközben engem párnának használva játszott rajta, nézhettem, hogy milyen ügyes. Azért egy boldog párna voltam.

Ezt követően megint sokat játszottunk az udvaron. Gimnasztikával kezdtünk, majd beatbox párviadalt tartottunk, ahol egyedül a baktat-a-Pista-val tudtam lenyűgözni az ellenfelemet. Majd csak ugráltunk, és közben egyszer csak elkezdtünk énekelni. Fogalmam sincs, melyikünk kezdte, de a végére egy egész cuki dalocska kerekedett ki belőle. A szövege nem volt túl bonyolult (Fly eagle, fly. Up in the sky…), de remekül ráhangolódtunk egymásra, és sikerült több szólamban is énekelnünk, valamint megbeszélés nélkül váltani a dallam és a kísérő szólam között. Egyszóval jammeltünk. Hogy mi milyen menők vagyunk! 😁

A házba visszatérve kicsit filmeztünk, Minecraftoztunk, majd sikerült rávennem, hogy egy kis plusz feladatot is csináljon még meg. A végére apukája is csatlakozott hozzánk, majd leváltott engem. Amikor már azt hittem, hogy ennyi is volt aznapra, mégiscsak berontott a kissrác, és rögtön vagy három játéklehetőséget felsorolt, hogy mit csinálhatnánk így este kilenc óra tájt. Végül abban állapodtunk meg, hogy az általa előző este elkezdett Pókember 1-et befejezem vele.

Mert abból már csak húsz perc volt hátra.

Tudjátok, az a bizonyos kecske és káposzta… 😏

A tizenhetedik hétvége (7. karanténos)

Hamarabb kezdődött a hétvége, mint szokott. Ugyanis pénteken szünet volt az iskolákban és a munkahelyeken is. Ezt a napot tényleg nagyrészt lazsálással töltöttük, legalábbis az első felét biztosan. Jó későn keltünk, majd tengtünk-lengtünk. A kisfiú a barátaival játszott online, a szülők beszélgettek, tévéztek, én meg olvastam. Fő a változatosság. Délután egy kicsit írogattam a gépen, majd én is megnéztem egy filmet.

Valamikor késő délután a kissrác már azért nekiállt a leckeírásnak. Egyszer-kétszer csekkoltam, hogy áll, de csak estefelé csatlakoztam hozzá, és csendesen autóversenyeset játszottunk a szobájában, míg anyukája a fogalmazását javította. Így legalább aznap egyszer hasznosnak éreztem magamat. Ugyanis, ha a tabletjével kezdett volna el játszani, biztos behisztizik, amikor anyuka hívja, hogy javítsa ki a hibáit. Az autózással viszont a szobájában, tehát közelben tartottam, de mégis le lett valamivel foglalva, amit viszont nem olyan nehéz otthagyni.

Szombaton már komolyabban ment a leckeírás, ezt a felszűrődő veszekedésekből is érzékeltem. A szülők jól fel tudják húzni magukat, amikor együtt tanulnak a fiukkal, mert ők annyira maximalisták, a gyerekük pedig, hát, annyira nem az. Nem különösebben zavarja, ha félmunkát ad ki a keze alól. Sajnos ebben én sem vagyok a legnagyobb segítség, mert egyrészt nem akarom kifacsarni a gyereket, másrészt, amikor tudom, hogy lehetne még csiszolni a válaszokon, kevéssé vagyok képes keresztülvinni az akaratomat. Ezt a meggyőző, vagy tanulásra motiváló tehetséget sosem mondhattam igazán magaménak, mert a magam részéről úgy általában tudtam, mi a kötelességem, és kész. Nehéz olyan szemmel tekintenem ezekre a dolgokra, mint amikhez különösebb ösztönzőerő kell. Mert hát nem elég az, hogy ez a feladatunk, amit, ha gyorsan és pontosan elvégzünk, több időnk lesz pihenni és szórakozni?

A házi feladatban való segítségnyújtás és hibajavítás pedig… A logikai feladatok, a matek vagy a természettudományok még hagyján, de az angol, főleg a fogalmazás… Pff, esélytelen. Tudom, hol vannak a határaim, és már arra is rájöttem, hogy bizonyos dolgokban nagyon eltér a szülőkkel a gondolkodásmódunk, tehát inkább elengedem az ilyeneket.

Aznap nem csak ilyeneken kattogott az agyam. Olyan gondolkodósra sikeredett a kora délutánom. Bár érdemi megoldást egyik felvetett kérdésemre sem találtam.

Szeretnék egy évnél tovább itt maradni? Néha igen, néha alig várom a jövő januárt. De mi történik, ha csak az aupair pályafutásomnak mondanék búcsút, az országnak nem? Hiszen sokszor érzem magam kissé túlkorosnak ehhez, bár tény az is, hogy az elmúlt hónapokban egyre jobban belejöttem azokba a játékokba, amiket a kissrác szeret. Már nincs bennem akkora ellenállás például egy egyórás autózással kapcsolatban, mint az első hetekben. Viszont most sem állok teljes mértékben a saját lábamon. Azért ez a munka egy igen kényelmes félmegoldás, hiszen már nem otthon lakom, de nem is vagyok teljesen önellátó.

Hogyan akarom megtalálni a helyemet, amikor hazamegyek? Mi az, amiben változtatni szeretnék, és mit akarok folytatni?

Majd néhány hét múlva újra átrágom magam ezeken a kérdéseken, és egyszer majd csak meglesznek a válaszaim is.

Késő délután azért a nagy gondolkodások után belefért az időmbe egy kis tramburinozás és zongorázás a kisfiúval. Eztán egy misét is megnéztem, mert eldöntöttem, hogy a vasárnap délelőttöt a parkban töltöm.

És milyen jól tettem, mert bár volt némi szél, mégis gyönyörű napsütéses idő volt, aminek délutánra már nyoma sem maradt. Az ég is beborult, és a szél is nagyon felerősödött.

Hazaérve segítettem egy kicsit a házimunkában, aztán videóchateltem az otthoniakkal. A délutánt is beszélgetésekkel és üzenetváltásokkal töltöttem. Késő délután a fiúcska kopogott az ajtómon és bebocsátást kért, valamint hozta a tabletjét, hogy játsszak vele. Játszottunk is jó sokat, aztán amikor váltani akart, gyorsan lecsaptam a lehetőségre, és megzongoráztattam kicsinyét. Újabb aprócska győzelem, ami feldobta a napomat. 

😁

A tizenhetedik hét, avagy a hetedik karanténban

Elkezdődött a beszoktatás.

No, nem az óvodába vagy az első osztályba, de az újból megváltozott tanítási-tanulási körülményekbe. A szülők úgy döntöttek, hogy a kisfiuk már elég nagy ahhoz, hogy legalább délelőtt egyedül birkózzon meg a tanulnivalójával. Elméletben ez remekül működött is, de nemhiába hívják ezt teljes nevén beszoktatási időszaknak, ami magában foglalja, hogy igenis, ezt meg kell szokni, valamint ennek folyamata van, tehát kicsit hosszabb időt vesz igénybe néhány másodpercnél.

Ez azt is jelentette, hogy megkértek rá, akármit hallok is, ne reagáljak… Na jó, ezt most erőst kisarkítottam. De lényeg a lényeg, megbeszéltük, hogy a délelőtt az ő felelősségük lesz, nekem meg úgyis elég dolgom lesz délutántól estig.

Tehát az első nap végighallgattam, ahogy az első videós óra után egyedül tanulás címszó alatt a kissrác folyamatosan az anyján lóg, amikor pedig mégis az apján volt a sor, bizonyos időközönként felharsant az „Üljlevégre” és a „Figyeljkérlek”. Ó, igen. Ismerős.

A délutáni online órára már én is beültem a fiúcska és anyuka mellé, a háttérbe. Pont mikor belekezdtünk volna a kettesben töltött délutáni rutinunkba, jött be az apja, hogy ukázba adja a rugby felszerelésbe öltözést, mivelhogy egy meglepetés videóhoz szüksége van ránk. Így az udvaron lefilmeztem a kissrác „valakitől” (apja) megkapja a labdát, majd tovább dobja, hogy aztán a majdan elkészülő videóban ugyanez megismétlődjön egy másik gyerekkel a rugby csapatából.

Ha már végre kimerészkedett a gyerek a zöldbe, gyorsan lecsaptam a kínálkozó lehetőségre, és a délutáni leckeírást eltolva még majd egy órát játszottunk odakint a rugby labdával és a tramburinnal, amit azóta is a karantén leghasznosabb játékának tartok a játéklehetőségek végtelen variálhatósága, és a kis kerttel rendelkező családok gyerekeinek lefárasztásában betöltött szerepe miatt. Így alakult, hogy talán először az együtt töltött néhány hét során kipirosodva és leizzadva tereltem be a kisfiút a házba, tökéletesen elégedetten magammal. 😎

Gyorsa ruhacsere után már tényleg nekikezdtünk a házi feladatnak. Nyugiban megcsináltuk a felét, majd negyed óra játékszünet után befejeztük az egészet. Kísérletként a hallás-hangok témakörben kellett elvileg képet készíteni a rezgés szemléltetésére a megütött „dobon” lévő rizsszemek mozgásáról. De hogy lehetne jól elkapni egy folyamat megfelelő pillanatát profi eszközök nélkül? Ezért fénykép helyett a videót javasoltam, amit mondjuk kétszer is újra kellett forgatnunk, mivel az első változat túl nagy volt, és nem tudtuk feltölteni a Google Classroom-ba. De megérte. Olyan pluszpont várt minket másnap, amikor megkaptuk az értékelést, mint a fejünk.

És akkor most már tényleg befejeztem a dicsekvést… 😁

Amikor estefelé a fiúcska már a haverjaival játszott, nosztalgiáztam egy sort azon, hogy aznap volt a gimis ballagásom nyolcadik évfordulója. Megöregedtünk! Ennek ünnepléseként barátnőmmel a Clueless-t (Spinédzserek) néztük meg aznapi Netflix Party-nk keretein belül. Sokkal kínosabb és viccesebb volt, mint amire emlékeztem.

A kedd is hasonlóképpen kezdődött, a beszoktatással. Aztán közbejött egy váratlan telecom mindkét szülőnek, az angol háziban pedig aznap nem sok segítségemet vette a kisfiú, amikor elakadt. Így hát mit volt mit tenni, játszottunk, amíg el nem kezdődött a délutáni órája. Akkor már anyukája is csatlakozott hozzánk, pontosabban felváltott engem, szóval tudtam egy kicsit pakolászni a konyhában, hogy legalább ezzel segítsek anyukának.

Aztán jött egy jókora összeomlás a fiúcska részéről, mert elszúrt valamit óra közben. Még jó, hogy az apja éppen ráért, mert abban a helyzetben ő találta meg a megfelelő szavakat a helyzet orvoslására. Aztán segített neki a másnapi prezentációjára felkészülni. Miután ily módon a kissrác megnyugodott, csatlakoztam hozzájuk az udvaron, és a fiúk megtartották nekem életem első rugby edzését. Kicsit vicces volt, ahogy a kisfiú a valószínűleg az edzőjétől ellesett szófordulatokkal „oktatott és buzdított”, vagyis fura hasonlatokat használva, némileg megalázó stílusban ordibált velem. Hát, a fiúknál lehet, hogy ez beválik, de nálam… 

Utána csak adogattuk egymásnak a labdát, és a kettőnk által ismert összes nyelven elszámoltunk legalább 10-ig (angol, görög, magyar, francia), valamint spanyolul egészen 4-ig. Néhány szót is megtanítottunk egymásnak.

Csak ezt követően ebédeltünk, de részemről még tovább is megérte volna várni rá, annyira finoman főz anyuka!

Miután jól belaktunk, a töri lecke felét megírtuk, és egy extra tesztet is megoldott a kissrác. Ezt követően apukájával játszott, így rám már csak az esti zongora óránál volt szükség, amit, ha nem figyelmeztetem őket, lazán kiment volna a fejükből. Semmi meglepő nem volt abban, ha emiatt az akció miatt csak a szülőktől kaptam hálás pillantásokat. 😛

Szerdán is hamarabb csatlakoztam a kissráchoz, mert megint online meetingje volt a szülőknek, de ezúttal a matek leckéjét ellenőriztem, és figyelmeztettem, ha valahol hibázott. Jó hír, hogy amint odaböktem egy hibás műveletre, ő is rögtön levágta, hogy mi volt a gond, és gyönyörűen korrigálta minden tévedését. Majd a törivel folytattuk, amiről viszont kiderült, hogy előző nap rosszul kezdtünk neki az első felének. Nyehh. Ezzel és a délutáni etika lecke következetlenségeivel együtt, amivel jó sok plusz átbeszélnivalót adtunk anyukának a kissráccal, nem feltétlen mondhattam sikeresnek a napomat. Egyedül talán a matek és a délutáni tramburinozás segített abban, hogy ne teljes kudarcnak éljem meg.

Csütörtök volt a héten az utolsó tanítási nap, mivel pénteken bankszüneti nap volt.

A reggel szokásosan indult, de a matek házi után a fiúcskának nem akaródzott nekikezdenie az angol fogalmazásának, tehát korábban mentünk ki az udvarra a héten jól bevált módon. És úgy is jöttünk be: kipirosodva, leizzadva, jókedvűen. Ezt követően már nem volt gond a fogalmazás elkezdésével, majd egy kis szünetet tartva megebédeltünk és játszottunk. Utána muszáj volt visszatérni a feladathoz, mert aznap volt a leadási határideje. A csiszolgatásában anyuka segített a fiának, így ezalatt tudtam egy kicsit beszélgetni a barátnőimmel.

Aztán négytől egy jó darabig nem volt megállás. Bár jórészt csak játszottunk, több energiámat igényelte, hogy lépést tartsak a fiúcskával, mint ha ugyanennyi ideig a házi feladatait oldottuk volna.

Tehát. Első körben amolyan Pokémon mesterekként, csak nem vicces fura állatkák, hanem repülőgépek tulajdonosaként „dogfight” bajnokságon vettünk részt, ahol nem csak a repcsik tényleges ütközeteit, hanem a regisztrációtól kezdve az egész folyamatot eljátszottuk, mindketten több karaktert játszva egyszerre.

Ezt követően az egész házra kiterjedő akadálypályát állítottunk össze egy jó is brainstormingot követően. Ezek pontszámításánál a gyorsaság és a hibapontok száma segített minket az igazságosságban. Az első kört ő nyerte meg egy ponttal, a másodikban pedig döntetlenben egyeztünk meg. Nagy örömömre nem volt harmadik kör, mert bár nagyon jó feladataink voltak, de addigra már tényleg kifulladtam.

Feladatsor (ajánlónak):

1. Három kör futás az udvaron.
2. Tíz jumping jack a tramburinon.
3. Az első emeleti folyosón szivacs kisrepülővel két méterről beletalálni a földre tett hullahopp karikába.
4. Bowling a kisfiú szobájában.
5. A szülők szobájában az ágy egyik oldalán kislabdát eldobni, és a túloldalt egy vödörrel el is kapni.
6. A kis dolgozószobában három teniszlabdából egyet bedobni a kosárba.
7. Random epizód: a második emeleti folyosó egyik végében elhelyezett papuccsal beszaladni a fürdőbe és letenni a kisszőnyegre.
8. A szobámban 30 mp-en keresztük zsonglőrködni két zoknival.
9. Lerohanni a földszintre a nappaliba és megtalálni az apuka által elrejtett jegyzetfüzetet.
10. Visszarohanni a másodikra a vendégszobába és megérinteni a padlószinten lévő ablakot.

Most már remélem nem kell tovább magyaráznom, hogy miért fulladtam ki.

Ezt követően már csak elpakoltunk magunk után, a fiúcska megoldott egy tesztet, és Minecraftoztunk egészen a haverjai bejelentkezéséig.

Levezetésképpen filmezéssel zártam a napot édes magányban. 

A tizenhatodik hétvége (6. karanténos)

A szombatomat is nagyrészt jómagam társaságában töltöttem, és a szokásos dolgaimmal foglaltam el magam. Azért mindezek az érdekfeszítő dolgok mellett szakítottam időt arra, hogy anyukámnak összehozzak valami meglepetést. Sokat kattogtam rajta, hogy mit és hogyan köszönthetném fel Anyák Napján. Első körben rögtön az jutott eszembe, hogy írok neki levelet. Névnapjára már megtettem, és tetszett neki. De ahogy mostanság a posta működik, könnyen lehet, hogy a levelemmel együtt érnék haza, így elvetettem az ötletet. Aztán eszembe jutott, hogy verset mondok neki, hangfelvételre. Ó, ilyet már csináltam, nem lesz gond, és többször is meg tudja hallgatni, ha szeretné (egosimogatás). Találtam is két szép verset, amiket elkezdtem rögzíteni. Nem volt olyan könnyű, mint először gondoltam. Amikor már harmadjára kezdtem neki az egyik versnek, mert a negyedik sor után folyamatosan elbőgtem magam, új taktikát kellett kitalálnom. Próbáltam részletekben, de vagy belebakiztam, vagy amikor már úgy gondoltam, hogy végig tudom mondani, az utolsó sornál fúlt el a hangom. Végül, kb. a tizenötödik próbálkozásra sikerült végig elmondanom egy aprócska nyelvbotlással. Ezt már benne hagytam. Ennyi érzelem elég volt egy napra.

Végül este hét körül, amikor már hallottam, hogy a fiúcska nem a barátaival játszik (vagyis csönd volt), bementem hozzá, meglesni, mit csinál. Le is csapott a társaságomra. Egy darabig ökörködtünk, balettoztunk (a részéről inkább valami paródia volt), aztán egy egészen sajátságos csirketáncba kezdett bele, amit dehogy állítottam le! Egyrészt tényleg vicces volt, másrészt megláttam benne a kifárasztás lehetőségét, annyit ugrált közben, amit nem hagyhattam kihasználatlanul. Így nagyokat nevettem, és bátorítottam, míg tényleg lecsökkent annyira az energiaszintje, hogy egy kicsit tudjunk zongorázni. Taktika a köbön!

Aztán megmutatott egy netes játékoldalt, tele ingyenes minijátékokkal. Kipróbáltunk néhányat, aztán egyszer csak megtaláltuk a valaha volt legaktuálisabb játékot, a KillCovid19-et ( Játék linkje ). Először nem hittem a szememnek. 

Természetesen elkezdtünk játszani, és mondhatom, egyáltalán nem volt egyszerű!

Ki lehetett ennyire pihent agyú? Minden elismerésem annak, aki kitalálta. Fergeteges!

Vasárnap reggelre direkt állítottam ébresztőt, hogy az első verset elküldjem anyukámnak. Aztán visszaaludtam. Azt álmodtam, hogy leutazom a nyaralónkba, és ott összefutok az egész családommal, mert nekik is pont ugyanez jutott eszükbe. Úgy látszik, egyre jobban hiányoznak. Ki hitte volna?

A délelőttöm beszélgetésekkel, zenehallgatással, tornával és természetesen egy mise megnézésével telt el. Majd jött a családi videóchat. Anyának énekeltünk, aztán végignéztem, ahogy a családom elfogyasztja a finom vasárnapi ebédet. A végén még palacsintatorta is volt! Én meg egyre éhesebb lettem. De legalább sokat beszélgettünk.

Nem volt túl sok kedvem takarítani, de már nagyon ráfért a szobámra, így megembereltem magamat, és két részletben, ebéd előtt és után mindent szépen csillogóvá varázsoltam. Amikor elkészültem, eltöltött a jól végzett munka nyugalma. Megérte.

A szülők is velem párhuzamosan álltak neki kiganajozni a házat, szóval amikor végeztem, a fiúcska feljött hozzám, mert éppen minden más szobában háborús helyzetek uralkodtak. Nálunk sem sokáig volt béke, de egészen más típusú harc vette kezdetét. Hozta magával a kedvenc kis repülőit, amikről első körben kiselőadást tartott, majd úgynevezett „dogfight”-ba kezdtünk. Ez kvázi párbaj volt két gép között. Így történt, hogy vagy egy órán keresztül körbe-körbe mászkáltunk a második emeleten, közben géphangokat adtunk ki, lövöldöztük egymást, és néha összeütköztünk vagy a kék ágyneműm miatt óceánná kinevezett ágyamba zuhantunk. Egy idő után a rókaplüssöm elő lett léptetve kommentátorrá, amitől tényleg olyan volt, mintha egy arénában lettünk volna.

Ezt megunva filmeztünk egyet, befejeztük a délután elkezdett Megaagyat. Egy kis zongorázást követően pedig Minecraftoztunk. Valami új világot talált a fiúcska, ahol először feladatokat kellett teljesíteni ahhoz, hogy életre keljen a robot, majd megkapjuk a megfelelő eszközöket. Nos, ez volt a Math World. A nevéből is látszik, hogy a feladatok bizony matematikai műveletek voltak. Érdekes volt nézni, hogy bár a kisfiú nem nagyon bírja a matekot, a kedvenc játéka kedvéért mégis erőt vesz magán, és bár időnként megjegyzi, mennyire elege van, csak azért is végig csinálja.

Este még gyorsan elküldtem a második verset is anyának, aztán bekuckóztam magam az ágyikómba egy újabb regénnyel.

Ezzel véget is ért a hétvégénk, amit egy újabb munkás hét követ majd.

A tizenhatodik hét, avagy a hatodik karanténban

A héten anyukának több szabadnapja is volt, mert kivette a felhalmozódott szabadságai egy részét. Ez kifejezetten jól jött mindannyiunknak, mivel elkezdődött az online oktatás, és a fiúcskának nagyobb biztonságérzetet nyújtott, hogy a napi kétszeri online tanóráját először az anyja mellett ülte végig. Meg nekem is megnyugtató volt első körben csak megfigyelnem a megváltozott napirendet, hogy következőre már legalább tudjam, hogy mire kell odafigyelnem.

Így a hétfőm szabad volt, csak este zongoráztam a kissráccal, különben meg tengtem-lengtem, olvasgattam, írogattam, pihengettem. A kedd is hasonlóképpen alakult eleinte, aztán délutánra mégis oda kellett ülnöm tanulni a kissrác mellé, mert anyukának szólt a főnöke, hogy bocsi, de szükség van rá. Tehát anyuka is dolgozott, ráadásul apuka online egyetemi előadást tartott ezalatt. Szóval jött a lábujjhegyen mászkálás és suttogás. Persze még ezen korlátozó körülmények között is minden érdekesebb volt, mint kikeresni a szótárból a betűzés (Spelling) házi feladat ismeretlen szavait, és megírni a tíz darab példamondatot. Ezért lehetett, hogy majdnem két óránkba telt elkészülni vele. Aztán jött apuka, és jó alaposan átjavította a munkánkat. A közben elkezdett játékunk is félbeszakadt ezzel, mert pont ideje volt a következő házinak nekiállni. A földrajzot legalább jobban élveztük mindketten. A második felében az égtájak könnyebb megjegyzéséhez kellett vicces emlékeztető-mondatokat kitalálni, amik kezdőbetűi a fő égtájak első betűi (N, E, S, W). Ezen rengeteget nevettünk, és észre sem vettük, hogy már este hat is elmúlt, mire végeztünk vele.

Egy kis játékszünet következett, ami után már kezdődött is a zongoraóra. Amin nem nagyon brillírozott a kissrác. Tehát utána elkezdtem ritmusjátékokat keresni, és a kottaíró programomba is beírtam a darabjait, hátha a beépített metronómmal hallgatva jobban megragad benne a helyes ritmika.

Szerdán ezerrel pörögtünk. A reggeli videós óra alatt még anyuka ült mellette, aztán átvettem a helyét, és először a házi olvasmánnyal kapcsolatok feladatokat dolgoztuk ki, majd a matekot is megcsináltuk, mindegyik előtt egy-egy kb. ötperces oktatóvideót megnézve. A kettő közötti szünetben a tesi tanár által küldött feladatokkal szórakoztattuk el magunkat. Egyensúly-gyakorlatok voltak. Hát, a fiúcskának ezen a téren is van mit fejlődnie.

Aztán egy újabb videós órát követően, amiben az olvasmányról beszélgettek, egy kicsit leültünk filmezni. Az ebéd is elkészült, szóval kis házimozink közben megebédeltünk. A Királynő corgija című mesét néztük meg, ami után a kisfiú teljesen bezsongott. Alig lehetett elhúzni a szüleitől, miközben egy kiskutyáért könyörgött, lehetőleg azonnal… Addig ment ezzel, hogy apukától felhatalmazást kaptam, hogy ilyen esetekben teljes nyugalommal ragadjam meg, és ha kell erővel tartsam vissza attól, hogy unos-untalan rárontson a szüleire. Kipróbáltam. Hozzáértem és visított…

Nem szavatolom ennek a módszernek a sikerét. 😬

Egy darabig együtt játszottunk, aztán kimentettem magam, és legközelebb a zongorázásra vettem rá egy kis veszekedést követően. Úgy vettem észre, hogy volt haszna bekottáznom a darabjait a gépbe, mert észrevehető javulás következett be a játékában már kétszeri meghallgatás után is.

Aztán csütörtökön és pénteken is azzal fogadott anyuka, hogy most már tényleg szabadnapos, és hirtelen lett két teljes szabadnapom. Kifejezetten jól jött, mert legalább bepótoltam a kéthetes elmaradásomat a bloggal kapcsolatban. Egyszer-kétszer játszottam a kissráccal, gyakoroltunk, de más dolgom nem volt. Ezt viszont péntek délutánra már meguntam. Megnéztem egy sorozatrészt, de nem volt kedvem folytatni, több könyvbe is belekezdtem, de egyik sem kötötte le a figyelmemet, zenét hallgattam, videókat nézegettem, amiket a felénél leállítottam. Végül tornáztam nagyokat, és Messengeren beszélgettem, és alig vártam az estéket, amikor is megbeszélt videóhívásom volt. Csütörtökön barátnőmmel három óráig meg sem álltunk, és péntek este is egy kerek órán keresztül beszélgettünk anyukámmal.

Jaj, az időjárásról még szót sem ejtettem.  Már csütörtökön is nagyon angolos volt, de péntekre teljesen meghülyült. Egyszer esett, majd zuhogott, aztán egy kis napsütést követően jött a jégeső, utána kisütött a napocska, de csak azért, hogy még nagyobb legyen a kontraszt az újabb jégesőt követő zuháré előtt. 😵

Ez volt nekem a Munka Ünnepe.

A tizenötödik hétvége (5. karanténos)

Mit ne mondjak, fantasztikus érzés arra kelni reggel hétkor, hogy nem kapok levegőt, pedig szombat van… Szerencsére csak múló nyavalyának bizonyult, vasárnapra kihevertem az orrdugulást.

De ha már korábban felébredtem, hát elfoglaltam magamat. A fiúcskának online próbaórája volt néhány osztálytársával és az ofőjével, mivel következő héten kezdődik az online oktatás Google Classroom-mal és hasonló finomságokkal, tehát rám nem volt szükség. Így tettem-vettem a szobámban, írogattam ezt-azt, olvastam, beszélgettem, és egyik barátnőm sugallatára elkezdtem összeállítani a Top 10 könyvlistámat. Ez a feladat annyira bejött, hogy még néhány barátomnak tovább küldtem, szóval a hétvége további része a könyvek és könyvlisták bűvöletében telt.

Miután elolvastam a barátaim listáit, és némelyikhez indoklást is kaptam, rá kellett döbbennem, hogy bár műfajilag elég változatosan olvasok, a kedvenceim nagyrészt egy kaptafáról valók,  nagyon klasszikusak és többségében elég csajosak. Ez van.

Vasárnap délelőtt már nem bírtam tovább. Olyan gyönyörű, felhőtlen volt az ég, hogy elmentem a parkba. Jócskán rám fért, mivel visszagondolva vagy két hete biztosan nem mentem a kertnél messzebb. Ez alkalommal nem futottam, hanem tényleg csak sétáltam egy kiadósat, aztán leültem a fűbe gyönyörködni a fák, a tó, a kacsák, hattyúk és egyéb állatok és emberek látványában, valamint élvezni a bársonyosan meleg, virágillattal terhes, napsütéses tavaszt. Kifejezetten felüdítette a lelkemet.

Hazafelé tartva pedig a családommal beszélgettem telefonon.

Délután olvastam, estefelé pedig volt kolléganőimmel-barátnőimmel videóbeszélgettem. Természetesen a kivel-mi-történt-az-elmúlt-néhány-hónapban után az elmaradthatatlan pedagógus kihívások, gondok, bajok és az új helyzetből adódó vicces történetek következtek. Nem irigylem őket. Hozzájuk képest én nagyon olcsón megúsztam ezzel a házitanítósdival.

Ezt követően egy újabb Netflix Party és az Outer Banks című sorozat első évadának befejezése következett. Nagyon izgalmas volt, de a végére jócskán elszálltak a készítők. Ennyi majdnem-szívrohamot is már rég tapasztaltam filmezés közben. 😀

A tizenötödik hét, avagy az ötödik karanténban

Ezen a héten már újból, túlnyomó többségben velem tanult a kissrác.

A nagy projekt a két olvasónapló közül legalább az egyik befejezése volt. Hála az Égnek, anyukájával szinte mindent megcsináltak már a Charlotte’s Web-hez, de még így is három napba telt, mire az összes kimaradt illusztrációt, színezést és a maradék két fogalmazást összehoztuk. Ez egyáltalán nem hangzik vészesnek, ugye? Hiszen jórészt csak rajz és színezés. Csakhogy a kissrác nem szeret színezni. A rajzolással még nincsen gond, főleg, ha segítséget kap az alapkoncepcióban, a bonyolultabb figurák megrajzolásában, vagy tér kitöltésében, amitől aztán beindul a fantáziája, és remek képek kerülnek ki a keze alól.  Csak színezni ne kelljen! De rájöttem, hogy ha színezés közben van egy másik dolog, ami leköti a figyelmét, akkor nem azon kattog, hogy nem szereti, amit éppen csinál, hanem a mozdulatok nagyrészt mechanikussá válnak, és szinte észre sem veszi, máris elkészül a feladatával. Tehát jött az elterelő hadművelet! Mivel néhány fejezet még hátra volt a könyvből, a hadművelet első napján könnyű dolgom volt: csak olvasnom kellett neki, míg ő színezett. A második nap viszont jobb nem jutott eszembe, mint az, hogy ha már ott vagyok, elkezdem rendbe tenni a ceruzakészletét, ami a sok kitört és tompa heggyel elég ramatyul festett. Ez bevált, mivel ad egy, ott voltam mellette, ad kettő, én is csináltam valamit, ad három, közben jót tudtunk beszélgetni. A végére a rajzok is elkészültek, a ceruzák is szép hegyesek voltak, és én is beszereztem három csinos vízhólyagot az ujjaimra. Mesés!

Hétfőn és kedden reggel az Amerikában élő barátaival beszélgetett és játszott, egy ugyancsak görög testvérpárral, akik közül a leányzó az úgynevezett barátnője. Egy működő távkapcsolat! Ez mind szép és jó volt, viszont, ha sokat játszik reggel, utána iszonyat nehéz rávenni, hogy a nap többi részében koncentráljon, tehát hétfőn egy csinos hisztivel is meg kellett birkóznom, kedden pedig olyan volt, mint egy felhúzott kisautó, csak cikázott a házban, és alig lehetett leállítani, még az után is, hogy jól meg lett tornáztatva.

A szerda egy álom volt! Ilyen nyugodt, kiegyensúlyozott és békés napunk már régen volt. Először is, reggel nem a barátaival játszott, hanem csak velem. A tanulós idő közben egy-két kisebb nyafitól eltekintve békében tudtunk együtt dolgozni. Egy kicsit anyukája is tanult vele, mialatt tudtam pihenni. Délután befejeztük a színezéseket, majd két tesztet is megoldott, amik szüneteiben nagyokat beszélgettünk, nevettünk, játszottunk. Kicsit tornáztunk is. Ami pedig a legmegdöbbentőbb volt, hogy apukának fontos videóhívása volt ezalatt, tehát megkért minket, hogy lehetőleg csöndben legyünk, és sikerült! Konkrétan egész délután suttogtunk. Ilyet sem pipáltam még! Sőt, még tudom fokozni, méghozzá azzal, hogy a zongoragyakorlást is tisztességesen, vita nélkül, már-már lelkesen végig csinálta.

Mondjuk a matekozás aznap elmaradt. Lehet, hogy ez is közrejátszott a nap sikerében? Mert sokszor úgy érzem, hogy a matek az ő kryptonit-ja.

Csütörtökön visszatértünk a Wonder olvasásához. Ugyanazt a taktikát alkalmaztam, mint a színezésnél, tehát bevettem plusz egy együtthatót az egyenletbe, így mialatt én olvastam, játszhatott a kisautóival/legóival, hogy a keze is le legyen foglalva. Amikor ő volt a soros, akkor nem kellett semmi furfangot alkalmaznom. Még egy teszt is belefért ebéd előtt, és késő délután sem okozott gondot leülni, és egy kicsit még tanulni.

A héten egy olyan tesztfüzetet vettünk elő, amiben főleg logikai feladványok vannak, amik nyelvtanos vagy matekos feladatokba vannak ágyazva. Még én is élveztem őket! Elkélt néha a segítségem, mert bár az angolos feladatokban nem vagyok túl profi, de a logikám van, és egy egynyelvű szótár segítségével jól el tudtam magyarázni neki, miként kezdjen hozzá egy-egy feladattípushoz. Most tapasztaltam először, és szerintem ő is így volt vele, hogy milyen jó csapat tudunk lenni ebben is. Valamint azt is sikerült elérnem, hogy ha megakadt, nem a szüleiért kiáltott, hanem csak szépen megkért, elmagyaráznám-e neki megint a dolgokat. Harmadikra már magától is tudta.

Ebéd közben a barátaival játszott, utána pedig célbadobósat játszottunk együtt, és közben rengeteget ökörködtünk. Majd, mivel a fiúcska életcélja, hogy híres YouTube-er legyen, amit szüleivel nagyon remélünk, hogy idővel kinő, két rövid videót is elkészítettünk. Sehova sem lettek feltöltve, mert a saját csatornára még nem kapott engedélyt, de a gyakorlást el kell kezdeni… Ez a gyakorlás abból állt, hogy levideóztuk, miközben szegény kövér macskából csináltunk paplan-burrito-t, valamint a húsvéti csokinyúl csengőjét kötöttük a nyakába, mire fel ő felháborodottan bebújt a kanapé mögé, így megőrizhette az ép eszét.

A felvételeket természetesen a szülőknek is meg kellett mutatni, akik ekkor a kertben pihentek egy kicsit, amitől a kisfiú kedvet kapott az udvarhoz, szóval eztán jó fél órán keresztül tramburinoztunk és közben Simon says-t játszottunk. Mondom, egy elfoglaltság már nem elég, legalább kettő kell, hogy a gyerek le legyen kötve…

Még Húsvét előtti héten adtak a szüleim postára egy csomagot, amit úgy terveztek, hogy az ünnepre meg is kapom. Nyugi, nem étel volt, mert három nap helyett majdnem három hét múlva érkezett csak meg, pénteken. Tehát, ha úgy vesszük, háromszor is húsvétoltam idén.

Köszönöm Corona! 😝

Viszont a csomaggal együtt a honvágyam is megérkezett, így írtam egy rakás üzenetet, zenét hallgattam, és vártam a válaszokat. Néhány barátommal sikerült is beszélgetnem, valamint öcsém rávett, hogy ha már találtam egy ukulelét a játékos szekrény aljában, kezdjek el tanulni rajta. Ez jót tett, mert egy órán keresztül simán elvoltam vele, és még a kedvem is felderült.

Kellett is az a plusz energia, mert a fiúcska reggel megint azzal kezdett, hogy az unokatesóival játszott, tehát sokkal nyűgösebb volt. Olvastunk, összefoglalókat írtunk, teszteket csináltunk, de közben a gondolatait az kötötte le, hogy mikor tudja visszahívni az unokatesóit. Utána az apja tanult vele, majd végre megejthette a várva-várt hívást, így aznapra már nem volt több dolgom. De persze az ilyenekben sose vagyok igazán biztos, így nem nagyon mertem semmibe sem beletemetkezni. Azért olvasgattam, megírtam egy cikket, amit két hónapja ígértem anyukámnak, és csak este 6 után nyugodtam meg végleg.

A hideg-meleg, de azért összességében inkább jó hetet pedig egy kiadós Netflix Party-val zártuk barátnőmmel, tovább nézve azt a sorozatot, amit még hétfőn kezdtünk el közösen.