A tizedik hétvége

A kedvenc reggelem az, amikor felébredek, süt a nap, csicseregnek a madarak… Jelen esetben inkább vijjognak a sirályok, de ez sem tör le, mert rájövök, hogy szombathoz képest iszonyat korán keltem, tehát nincs mit tenni, mint visszadőlni, és lebegni az édes semmittevésben…

Aztán mondjuk fel kellett kelnem, mert a lelkiismikém, vagy inkább a hasam kihajtott az ágyból, le a földszintre reggelizni. Mivel senki sem filmezett a nappaliban, egyedül meg nem volt kedvem, visszamentem a szobámba, és lebonyolítottam a nap legfontosabb videóhívását, kisebbik öcsém névnapi köszöntését.

Általában minimum heti egyszer videóchatelek az otthoniakkal úgy, hogy mindenki ott ül a képernyő előtt, vagy ha nem fér bele, a környékén, hogy beleszólhasson a diskurzusba vagy, csak beszólhasson. Ezek a diskurzusok sokszor a hetem fénypontjai, amik sokkal jobb hangulatban telnek, mint amikor mindenki otthon volt. Ki érti ezt?

De a magánbeszélgetések, -üzenetváltások azok, amik a személyes kapcsolataim lelkét adják. Ezek alkalmával a szokásos élménybeszámolók mellett sokkal személyesebb témákat is érinteni tudunk, vagy csak beszélgetünk egy jót a mindkettőnket érdeklő dolgokról.

Ilyen volt a szombat délelőtti beszélgetésem is, ahol sok egyéb mellett felmerült a takarítás témája. Megmagyarázom, nálunk otthon mindig a szombat a takarítós nap, tehát ez nekünk természetes volt, hogy a napi program említésekor óhatatlanul is szóba került ez is. Ha már bejelentettem, hogy ez is szerepel a terveim között, nem hazudtolhattam meg a szavaimat, a beszélgetést követően nekiálltam kitakarítani a kis birodalmamat.

Akármennyire is utálok nekikezdeni, utána tényleg sokkal jobb érzés, amikor tiszta, rendezett környezetben élhetem tovább az életem, meg az is jó érzés, ha látom a munkám gyümölcsét, ez esetben például a fürdőből a vízkő eltűnését.

A sok sikálástól megéhezve vadásztam magamnak ebédet a konyhában, és belevetettem magam a heti események blogra vetésének.

Azzal végezve még egész szép idő volt, így gondolkodtam egy kis sétán vagy futáson a parkban, de az élet, vagy inkább a kisfiú közbeszólt.

Hétvégente nem lennék köteles játszani vele, mert az elvileg a szabad időszakom, de most miért koptattam volna le, ha egyszer semmi életbevágó dolgom nem volt. Így hideg-meleget játszottunk, amibe aztán a szülőket is bevontuk. Majd pedig a családdal leültem a következő heti akciótervet megbeszélni, mivel következett az itthon tanulás időszaka.

Ez után már nem csináltam semmi érdemlegeset. Olvasgattam, aztán anyuka és a kisfiú bemutatták a PPT-t, amit a víz körforgásáról csináltak. Kifejezetten jó lett!

Vasárnap is én keltem a legkorábban, pedig már 10 körül járt az idő, így szegény éhező macskát (aki amúgy kövér) megetettem, majd miután a kisfiú is felbukkant, mindkettőnknek készítettem reggelit, és leültünk a nappaliba filmezni. A Power Rangers-t néztük meg, amiből még emlékszem, hogy annak idején volt sorozat, amit öcséimmel néztünk is, és bár a részletek már homályba vésznek, de kellemes nosztalgia vett erőt rajtam, miközben ment a film.

Ezt követte a családi videóbeszélgetés, amit a hazaiak az ebédasztalnál ülve ejtettek meg, én pedig az ágyamon ücsörögve. Mindenki hozta a formáját, szóval rengeteget nevettünk.

Azzal búcsúztam tőlük, hogy most már én is éhes lettem, tehát lemegyek ebédelni, de anyuka még javában sürgölődött a konyhában, így odatelepedtem apuka és a fiúcska mellé a nappaliba, akik egy továbbfejlesztett gombfoci-szerűséggel játszottak, tehát a szabályok megegyeztek, de mágneses volt a labda és a játékosok is. Egy darabig néztem őket, majd beszálltam, de rövid úton kikaptam. Minő meglepetés…

Eztán összepakoltunk, és a kissráccal a szobájába vetettük be magunkat, ahol diszkót akart csinálni anyák napjára (itt aznap volt) anyukájának, és neki is láttunk színes papírral kidíszíteni a szobáját. Csakhogy a szülőknek ez nem jött be, így rövid úton eltakarították a díszeket… Kínos volt.

Mivel az ebéd még mindig sült, a család nekiállt kitakarítani, ami ugyebár nem az én hatásköröm, tehát elvonultam a szobámba, ahol, ha már még egy darabig nem volt dolgom, és amúgy is vasárnap volt, no meg nem mehettem olyan helyre, ahol tömeg van, online misét hallgattam otthonról. Furcsa volt eleinte az ágyamon ülve vagy térdelve „részt venni” a szertartáson, de tudtam figyelni, így úgy éreztem, hogy mégiscsak részt vettem rajta.

Végül 4 körül megebédeltünk. Egyszerre éreztem együtt a kisfiúval és nevettem magamban, amikor erőnek erejével kellett a szülőknek némi kaját beletömni, mert annyira tiltakozott a töltött padlizsán ellen. Tudom, hogy én még ennél is rosszabb voltam, emlékszem jónéhány alakításomra főleg a spenóttal kapcsolatban, de akkor is vicces volt végig követni az ezzel járó procedúrát a kérleléstől kezdve az alkudozáson át egészen a még három villányit akkor is megevésig.

Ezt követően már tényleg elmentem a parkba, hogy mozogjak is valamit, de elég hűvös volt már 5 után, így nem futottam, mert nem volt kedvem megkockáztatni a torokfájást. De a tiszta idő és a lemenő nap látványa legalább még jobban magával tudott ragadni.

Egy viszonylag nyugis napnak még nyugisabban lett vége, egy jó könyvvel bekuckózva.

Tökéletes!

Kellett is, mert sosem árt rápihenni a karanténos hétre…

 😅

A tizedik hét

Bár Magyarországon már otthon voltak a diákok, a tanárok és aki még megtehette, itt egyelőre híre-hamva sem volt hasonló intézkedéseknek.

Ennek ellenére a szülők már itthonról dolgoztak a héten. Anyuka, mert még mindig betegeskedett, apuka, mert csak.

Mivel mindkettőjüknek befigyelt időnként egy-egy konferenciahívás vagy fontosabb telefonbeszélgetés, és amúgy is nyugalmat igényeltek a munkájukhoz, valamint a konyhában és a nappaliban rendezték be az irodájukat, nem nagyon volt más lehetőségem, mint önkéntes száműzetésbe vonulni a szobámba.

De legalább rá voltam kényszerítve, hogy végre leüljek a gépem elé és elkezdjem bepótolni a bloggal kapcsolatos elmaradásaimat. Ez kifejezetten jól jött. Ellenben a korábban kitűzött célom betartásában, miszerint minden nap mozgok valamit, egyáltalán nem segített.

Hétfőn még szerencsém volt, mert meglepően gyönyörű, tiszta, kellemes idő volt, így kora délután el tudtam szabadulni, hogy fussak egyet a parkban. Szükségem is volt rá. Két másik aupairrel is összefutottam (részemről szó szerint), és beszélgettünk egy kicsit, mielőtt mindannyiunknak a délutáni dolgára kellett sietnie.

Hétfőtől kezdve kialakult a délutáni napirend, miszerint apuka elfuvaroz engem a sulihoz, kiszállok, megvárom a kisfiút, majd elsétálunk a kocsiig, és irány haza. Otthon kajálunk, közben tableten filmet vagy videókat nézünk (én inkább csak ott ülök és olvasok), majd nekikezdünk a tanulásnak. Ez általában abból áll, hogy negyedórát győzködöm a kisfiút, miközben egy kicsit szórakozunk, birkózunk, hogy egy fáradjon is, majd egyszer csak beadja a derekát és megírja a leckéjét. Aztán a vita szakaszába lépünk, amikor a betűzést gyakorlom vele, de ezen is túl kell esnünk. A következő a zongorázás, ami a héten meglepően zökkenőmentesen megy. Régi darab, új darab, skálák és akkordbontások követik egymást egy-egy szünettel, amikor egy kicsit engedem neki, hogy szórakozzon is a hangzásokkal. A sort pedig a plusz gyakorlás zárja, ami abból áll, hogy minden nap megold egy feladatsort a rengeteg könyv valamelyikéből.

Mivel az összes különórája le lett mondva, ez a rendszer nem is nagyon változott a héten.

Az ezt követő játékidő hozta a változatosságot az estéinkbe. Hétfőn például néhány kiválasztott játékkal párharcokat játszottunk le, így került ringbe Optimus fővezér Pókemberrel, Szuper Márió egy T-Rexszel, vagy Amerika kapitány Krumpli-Darth Vaderrel.

Ő élvezte, de nem volt empatikus kedvében, szóval összesen egyszer hagyott nyerni a tízből, egyébként valamit mindig kitalált, hogy ő kerekedjen felül… 😒

Ezt követően addig nyüstölte az anyját, míg neki nem álltak az álomházát megtervezni az anyuka háztervező-programjával. Figyelemmel kísértem az eseményeket, és szerintem én jobban élveztem, mint a kissrác. Ő hamar ráunt arra, hogy egy lépcsősorhoz mennyi apró számítást, mérést kellett elvégezni. A türelem nem az erőssége, ezt eddig is tudtuk.

Mivel a könyvtárból nem tudtam új könyvet kivenni, bebocsátást kértem a kissrác könyvespolcának bugyraiba, valamint anyuka felajánlotta, hogy az ő könyveik közül is válogassak nyugodtan, ha találok valamit. Ezzel egyedül az a gond, hogy a szülők könyvei nagyrészt tudományos és/vagy görög nyelvűek, de elvétve azért találtam angol nyelvű regényeket is.

Kedden csak filmeztem szobám magányában, valamint (mivel a jó idő már csak egy szép emlék volt) találtam annyi helyet a szobámban, hogy legalább egy balett rúdgyakorlatot lenyomjak.

Délután ment minden, mint a karikacsapás, kivéve, amikor nekiálltunk a tableteken játszani. Őstehetségtelenségemben nem csalódtam. 😝

Este egy kicsit szomorkodtam azon, hogy odahaza végre tényleg együtt van az egész család, én meg itt ragadtam egy másikkal. De hát én akartam ezt. A döntés is az enyém volt, hogy maradok, mert egyrészt nincs kedvem kockáztatni, másrészt, ha itt is bezárják a sulikat, lesz rám igazán szükség. Valamint, ahogy apuka délután megjegyezte, amikor erről beszélgettünk, ez a néhány hét lesz az, amiről még az unokáimnak is mesélni fogok, amikor felidézem, hogyan voltam összezárva ezzel az őrült görög családdal. (Ezt tényleg ő mondta, én meg, a lökött magyar lány csak nagyon röhögtem közben.)

Szerdán már itt sem volt a boltokban WC papír. 😷

A délelőttömet pedig blogolással és telefonálással töltöttem. Végre az aupair ügynökségemtől is befutott a hívás, miszerint most már elég ideje vagyok kint, hogy élménybeszámolót írjak a facebook csoportunkba, valamint kaptam néhány jó tanácsot és beszélgettünk arról, amiről mostanság mindenki. Vajon mi lehetett az?

Este megjött a hír, hogy itt is be lesznek zárva az iskolák jövő héttől. Na most lesz nemulass! 😅

Vicces, hogy a kisfiú ettől kezdve minden nap megjegyezte, hogy most először nem várja, hogy véget érjen az iskola. Kezdte végre felfogni, hogy ez a barátoktól való ideiglenes elválást is eredményezi. Valamint, amikor délutánonként megkérdeztük, hogy milyen napja volt a jó-t nem csak odavetette, hanem kiemelte, hogy ez most tényleg azt jelenti, hogy jó napja volt, és komolyan is gondolja. Ezt is megértük.

Szerda este viszont elkezdett kaparni a torkom…

Gyorsan bevetettem az összes megelőző- és gyógypraktikámat, aminek birtokában voltam, de csütörtökre csak nem akart múlni a torokfájásom, ezért délelőttre engedélyeztem magamnak némi plusz alvást. Ez már segített.

Dél körül annyira már jól voltam, hogy megírtam a facebook-bejegyzésemet, amit a Brian életének ikonikus soraival zártam, vagyis:

„Always look on the bright side of life” türü-türű-rürű-rürü…

Ezt aznap reggel kezdtük el a kocsiban dúdolni apukával és a kisfiúval, és annyira passzol a jelenlegi helyzethez, hogy muszáj mindenkivel megosztanom, akivel csak tudom, különösen, hogy most még a Húsvét is közeleg…

Este vagy egy órán keresztül Minecraftoztunk és Brawl Staroztunk a kissráccal, és meglepően nem voltam mindig béna. Aztán a hétfőihez hasonló párharcoknak kezdtünk neki, csak repülőkkel. Nos, az első két percben levágtam, hogy vagy megismételjük a történelmet, vagy valamit ki kell találnom, mert azért nekem is van büszkeségem, meg a kisrácnak sem tesz jót, ha adom alá a lovat, és hagyom mindig nyerni. Ezért egy csavarral az egyik gépemből kamikazét csináltam, ami annyira megtetszett neki, hogy onnantól kezdve elkezdtünk Darwin-díjas halálnemeket kitalálni a repcsiknek. De legalább sokat nevettünk… 😛

Péntek délelőtt együtt filmeztem egyik barátnőmmel (ő Budapestről, és Londonból), és messengeren kommentáltuk egymásnak az eseményeket. Mindenkinek csak ajánlani tudom!

A délután viszont rettenetesen indult! Veszekedés veszekedést követett, először a kézmosás miatt, amikor én is le lettem szúrva, mert a szülőknek kezdett elege lenni abból, hogy mindig ők a rosszfiúk. Ezt részben jogosnak éreztem, viszont arról nem tehetek, ha folyamatosan beelőznek, én meg nem vagyok papagáj, hogy a nyomukban járva ismételjem őket. Meg is gajdulnánk tőle mindannyian.

Aztán volt egy kis nyugi, mialatt balettos barátnőim videóchatjéhez csatlakoztam, és elkezdtünk társasozni. Micsoda távmegoldások! Szerintem zseniális ötlet volt!

Sajnos ezt hamar ott kellett hagynom, amikor veszekedés 2.0 elkezdődött. Mint kiderült, az internet vagy a tablet hibájából a fiúcska elveszített egy Fortnite menetet, és átment Hulkba. Huhh, tényleg nem tud veszíteni. Mindenkinek nekiment, aki csak segíteni vagy csitítani próbálta, tehát az egész család kapott a haragjából. Aminek az lett a következménye, hogy a kötelező bocsánatkérések után tabletmegvonásban részesült a nap további részére, és még csak délután 5 volt. Ekkor vette kezdetét a veszekedés 2.1, ami elől én felsunnyogtam a szobámba, mert az már nem az én meccsem volt.

Olyan negyedórával később viszont már csend volt, aztán a Hattyúk tava jellegzetes zenéje levonzott a nappaliba. A család ekkor már a Balerina című rajzfilmet nézte, így odatelepedtem közéjük. A kisfiút is lekötötte, tehát végig tudtuk nézni, aminek nagyon örültem.

Majd veszekedés 3.0, amikor is a kissrác a Ted c. filmmel akarta az estét folytatni, amit nagy megkönnyebbülésemre a szülők nem engedtek, hiába „látta már mindenki az osztályból”. 

Ez szerencsére hamar lecsengett, és végül anyukával és a kissráccal társasoztunk egy jót.

Apuka eközben haverokkal sörözött, természetesen videóchaten keresztül (még egy jó ötlet), tehát nem vett részt a mini-biliárd és a mini-flipper bajnokságunkban, és nem tudott velünk sem autós kártyázni, sem Scrabble-özni.

Én remekül éreztem magam ezalatt, és igazi balzsam volt a lelkemnek, hogy végül jól ért véget a napunk.

A legközelebbi viszontlátásig pedig ezt hallgassátok:

A kilencedik hétvége

Anyuka még mindig nem volt jól szombaton, de előző nap nagy adag levest főztem, így legalább azt nem kellett megismételnem.

A délelőtt nagy részében beszélgettem vagy üzeneteket váltottam mindazokkal, akikkel szoktam, és azokkal is, akiket az utóbbi időszakban kicsit elhanyagoltam.

Aztán, hogy ne csak leves legyen, tejföl helyett (mivel nem volt itthon) joghurtos sajtos csirkét sütöttem, amit megint nagyon megdicsértek a szülők.

Anyuka arra is megkért, hogy alkalomadtán tanítsam meg neki a húsleves elkészítését.

Még a végén megtanulok főzni a kintlétem alatt!

Délután egy kicsit sétálgattam a környéken. Mivel nem sikerült megvennem a harmadik Harry Pottert, gondoltam addig is nézek valami mást, de olyan sokan voltak a könyvtárban, hogy nem tudtam nyugodtan nézelődni, így feladtam. Utána vettem magamnak egy-két dolgot a Sainsbury’s-ben, többek között egy új naplót, mert amit kihoztam magammal, bizony hamarosan betelik.

Este pedig bekuckóztam magam az ágyikómba egy jó könyvvel.

Vasárnap, nemzeti ünnep. De sem Magyarországon nem voltam (mondjuk tavaly is pont Londonban töltöttem a március 15-ét), sem a magyar nyelvű misére nem tudtam elmenni, mert megígértem a szülőknek, hogy nem fogok tömegközlekedni, a Szent István Ház pedig a város másik végében van.

Ellenben a kokárdát, ha már megvettem, feltűztem, és úgy mentem a reggeli misére. Természetesen gyalog.

Úgy néz ki, jövő héttől már a közeli templomba sem tudok majd elmenni, mert túl nagy a zsúfoltság.

Délelőtt még angolozgattam egy kicsit, majd olvastam, a családdal megebédeltem, filmeztünk egyet, utána visszamásztam a szobámba és tovább olvastam. Hogyisne tettem volna, hiszen éppen a világ sorsát meghatározó csata kellős közepén jártam!

Estére megmenekült a világ. Így én is nyugodtan tudtam álomra hajtani a fejemet.

Belegondolva abba, hogy 1848-ban mindenki az utcákon volt egy közös célért, a szabadságért, 2020-ban, aki csak tehette otthon volt egy másik célért, az egészségért.

1848-ban a márciusi ifjak 12 pontban összeszedték, hogy mit kíván a magyar nemzet, 2020-ban a kormány 12 pontban összeszedte, hogy mit kíván a magyar nemzettől.

1848-49-ben minden férfi hadba vonult a szabadságért, 2020-ban minden család a boltba vonult a tartós élelmiszerért.

Van ilyen.

U.i.: Azóta megtaláltam a magyar ifjúság idei 12 pontját is.
https://nlc.hu/ezvan/20200315/koronavirus-koronavirus-jarvany-marcius-15-12-pont/

A kilencedik hét

Egy átlagosan induló hét.

Az indulón van a hangsúly…

Hétfő délelőtt porszívóztam és főztem, majd nyelvsuli után pihenésképpen (mindkettőnk számára) a kissrác tévézett, én pedig olvasgattam.

Ez után viszont eljött a leckeírás ideje. Egy jó kis bemelegítő vitát követően zongorát gyakoroltunk, majd amíg ő a töri leckéjét csinálta én az angol házimat írtam. Aztán apuka is hazaért, de, ami a legjobban meglepett, a fiúcska kivételesen nem rajta akart lógni, hanem bejelentette, hogy eljött az ideje annak, hogy megcsináljuk a kaktuszainkat.

Tájékoztatnom kell mindenkit, hogy a zöld unalmas kaktusz-szín. Nálunk a narancs- és a citromsárga az új zöld.

Keddre elvileg mesterembereket vártunk, mert a család fürdőszobája már igényelte a felújítást. Azt beszéltük meg a szülőkkel, hogy beengedem őket, aztán elmehetek nyelvsuliba, mert régi ismerősökről van szó, de legyek otthon, amikor végeznek. Aztán jött az SMS, hogy majd holnap. Nem estem kétségbe, mert így nyugisabb volt a reggelem, tudtam kicsit tornázni, a nyelviskolából hazafelé pedig nem kellett sietnem, hanem tudtam kicsit vásárolgatni. Az üzletekben mondjuk már érezni lehetett a koronavírus-pánikot. Elég sokan készültek a világvégére…

Otthon megfőztem a már régóta tervezett tárkonyos csirkeragu levesemet, mert már hiányzott, valamint összeütöttem valami vacsinak valót is.

A délután első fele az előző napunk ismétlése volt. TV kajával körítve, zongora, házi. Aztán vártuk a zongoratanárnő érkezését. És vártuk. És vártuk.

Közben természetesen nekiálltunk röpizni (a berendezés biztonságának érdekében lufival). Nagyon élveztük mind a ketten, de iszonyat elfáradtunk egy fél óra alatt, ezért, amikor jött az üzenet, hogy még fél óránk van a tanárnő érkezéséig, úgy döntöttem, hogy nem ártana egy kis pihi. A kissrác is jócskán le volt izzadva, így kellett is neki a nyugalom a tévé előtt.

Még előző héten fogadtunk a fiúcskával egy namegmondtam-ban az új zongoradarabjának ritmusával kapcsolatban. Nem hitte el nekem, hogy a félkotta igenis hosszabb a pontozott negyednél. Hiába magyaráztam el neki 627-féleképpen. Mert, persze, nem vagyok zongorista, de egyrészt valamennyire tudok játszani rajta, és hmm, talán más hangszerre íródott művekben is előfordulnak ezek a ritmusértékek, arról nem is beszélve, hogy 3 évet tanítottam is…

Az elégtételemet azért megkaptam, amikor a tanárnő egyszer csak felkiáltott, hogy „Komolyan, te képes voltál leállni vitatkozni valakivel, aki tud zongorázni? Hát persze, hogy neki van igaza!”

Ez hihetetlen, igazam volt egy olyan dologgal kapcsolatban, amit lassan 20 éve tudok! Ugye? Egyszerűen elképesztő… Na erre már nem tudott mit visszavágni.

Háh!

Az este második szívecskémet megmelengető eseménye pedig az volt, amikor a szülők teljesen odavoltak a levesemért. „Cserébe” a leves után együtt falatozgattunk a frissen vásárolt eredeti görög szalámiból.

Szerdán sem jöttek a mesteremberek, így a keddi rutin ismétlődött. Viszont a kémia lecke kifogott rajtunk, pontosabban nem voltak meg a szükséges alapanyagaink ahhoz, hogy elkészítsük a feladatban leírtakat. Így mi mást tehettünk volna, mint hogy tejkaramellát készítünk. Ezzel nagyon jól elvoltunk, majd, mikor bekerült a hűtőbe dermedni, az utolsó lufi kipukkanásáig röpiztünk és közben zenét hallgattunk. A végére egy kis táncpárbaj is belefért.

Apuka ért haza először, mint mindig. Így együtt vacsoráztunk és közben beszélgettünk.

Este a közösségi oldalaimat csekkolva értesültem a magyar egyetemek rendkívüli intézkedéseiről a koronavírussal kapcsolatban. Komolyan, odahaza nagyobb a készültség, mint itt, ahol több az eset. Ez kifejezetten meglepett.

Csütörtökön végre megérkeztek a várva-várt mesteremberek, és 9-től úgy este 6-ig folyt a munka a fürdőben. De mindennel elkészültek.

Viszont, mivel a felújítás miatt a család nem használhatta még egy napig, délután kisúroltam a saját fürdőszobámat a közös használathoz.

Ezt hamar ki is használta a kisfiú, mert a szokásával ellentétben már fél 7 fele lezuhanyozott, és egy darabig a szobámban lógtunk. Még a róka plüssöm is kapott nevet, miután kiderült, hogy eddig olyannal még nem rendelkezett. Azóta Max-szal osztom meg az ágyam éjszakánként…

Ez után nagyon jó hangulatban telt az esténk egészen addig, amíg a szülők haza nem érkeztek, és kiderült, hogy anyukának láza van.

Itt kezdődött a nem teljesen átlagos befejezése a hétnek.

Vészhelyzet üzemmód bekapcs, kezdődhetett a katasztrófa-elhárítás.

Amíg a szülők az orvossal telefonáltak, a kisfiú le lett ültetve a tévé elé, én pedig nekiálltam a gyógy-húsleves készítésének.

Az elkészült levesből mindannyian ettünk, még a fiúcskának is ízlett, ami nagy szám.

Az orvossal nem derítettek ki semmit, várakozó álláspontra helyezkedtek, így anyuka lepihent, mi pedig filmeztünk egyet lefekvés előtt.

Pénteken a kissrác rendesen ment iskolába, mi többiek pedig otthon maradtunk. Valószínűnek tűnt, hogy anyuka ugyanazt kapta el, amin előző hétvégén a fiúcska is átesett.

Délelőtt elkészítettem az ebédre valót. Csirkemellet sütöttem és rizst főztem hozzá. Az újabb adag levesnek csak délután tudtam nekiállni, amikor apuka hazaért a nagybevásárlásból, mert előző este minden alapanyagot elhasználtam.

Péntek révén délután nem kellett tanulnom a fiúcskával, akit csak megetettem, aztán Minecraftozott estig.

De nem volt hajlandó megenni a csirkét. Mint kiderült, iszonyatosan elsóztam, csak kivételesen nem kóstoltam meg sütés után, mert péntek volt, így halál nyugodtan adtam oda neki, és benne nem volt semmi gátlás (apukával ellentétben), így a szemembe mondta, hogy ez bizony pocsék lett.

(Nos, szombaton ettem belőle. Tényleg nagyon sós volt.)

A levesnél ezt a nem-kóstolom-meg dolgot már nem játszottam el, így azt nem fűszereztem félre.

Közben a szülők kértek, hogy a nyelviskolát függesszem fel a vírus idejére, ezért nekik is írtam emailt. És meg lehetett oldani! Annyit jeleztek csak, hogy írjam meg pontosan a foglalásom adatait, és ezzel az információval be tudták fagyasztani a foglalásomat addig, amíg újból el tudok járni az órákra. Ez hihetetlen megkönnyebbülés volt. Még három hetem volt hátra, ami azért sem időben, sem pénzben nem kevés, de semmi sem fog elveszni!

A magyarországi eseményeket követve pedig egyre több mindenkitől értesültem, hogy következő héttől a legtöbb helyen home office lesz, valamint péntek estére kiderült, hogy végül az egyetemek után az általános- és középiskolák is távoktatásba kezdenek.

Itt meg még mindig semmi…

A nyolcadik hétvége

A húzós hét után jól esett a szombat délelőtti semmittevés.

Csak 10 körül másztam elő barlangomból, és „reggeli” után sem kezdtem bele semmibe, hanem mesét néztünk a kisfiúval.

Bevalljam? Bevallom.

Nagyon bírom a Tini Titánokat. Vannak benne fura, őrült dolgok, de összességében iszonyat vicces, és ami felnőtt/pedagógus fejjel meglepett, hogy ismereteket is közölnek benne. Néhol rejtve, máshol direkt.

Dél körül a szülők is csatlakoztak hozzánk, és egy darabig együtt tespedtünk a kanapékon.

Aztán elközelgett a leckeírás ideje, így mindenki felkászálódott, a kissrác nekiült a tanulnivalójának, én pedig ebéd után a blogolásnak.

Ezzel meg is voltam fél 4 körül, és már kezdhettem is készülődni a misére, mert, mivel a környéken nincsen szombat esti mise, csak a Picadilly Circus közelében találtam egy szimpatikus templomot.

Amilyen zsúfolt volt a belváros, olyan csendes és kihalt volt a templom. Tehát nagyon. Rajtam kívül maximum 15-en vettek részt a szentmisén, így az elmélyülés és a nyugalom szigete volt a hely a nyüzsgő világban. Jól esett. Mondjuk, akkor még jobban esett volna, ha értem is, amit az atya mond. Mert egyrészt a hangosítás sem volt olyan fergeteges, másrészt ő is sokszor elharapta a szavakat.

Aztán indultam is haza, hogy korán ágyba kerüljek, mert vasárnap hosszú nap várt rám.

Reggel időben megérkeztem a Madame Tussauds közelében lévő találkozási pontra, ami az angliai aupair ügynökségem központja volt. Meglepődtem, hogy mennyien összegyűltünk. Nem számítottam arra, hogy közel 50-en vágunk neki a Shakespeare túránknak. A korábbi aupair találkozón megismert francia lánnyal is megtaláltuk egymást. Be is mutatta az azóta megismert ugyancsak francia és olasz barátait. Ekkor már gyanítottam, hogy aznap is gyakran leszek fültanúja annak, hogy egyszer csak átváltanak a saját anyanyelvükre, mert hát az mégiscsak egyszerűbb…

De odafele a francia lánnyal egymás mellé ültünk le, így a közel kétórás buszút alatt jól ki tudtuk tárgyalni az elmúlt hónap eseményeit és természetesen a fogadócsaládunkat miközben a legelésző birkákat néztük az ablakon keresztül.

Egy jó darabig ez volt az egyetlen jelentős különbség a magyarországi és az angliai táj között.

Stratford-upon-Avonba megérkezve pedig kezdetét vette a várost és Shakespeare-t megismerő sétánk egy profi idegenvezetővel. Szerintem nagyon jól beszélt és mesélt az úriember. Büszke voltam magamra, hogy jól megértettem, mit mond, és a francia lányokat is ki tudtam néha segíteni, mert ők, saját bevallásuk szerint egy kukkot sem értettek belőle.

A város, pontosabban a belváros, pedig gyönyörű volt! Mintha egy képeskönyvből lépett volna ki.

 A favázas épületeket csodásan megőrizték, így Shakespeare szülőháza, iskolája, gyermekeinek későbbi háza is árasztotta magából a történelem levegőjét.

Megnéztünk a templomot is, ahol a Bárd meg lett keresztelve, és ahol most a sírja áll. A templom az Avon folyó partján áll, gyönyörű temetővel körbevéve. Mindig is vonzott a régi. Itt pedig nem győztem rácsodálkozni a hatalmas épület oldalában fekvő sírkert csodálatos, mohával fedett, megsüllyedt, de mindennel dacoló sírköveire, amik között az egyre közelítő tavasznak köszönhetően harsogó, üde zöld pázsit terült el.

Csodálatos és békés volt.

Miután nagy nehezen elszakadtam a látványtól, az folyó mentén tértünk vissza a belvárosba. Sajnos kicsit beborult az ég, így a folyópart éppen nem nyújtott olyan fenséges látványt, mint napos időben adhatott volna, de ennek ellenére jól esett a kis séta a természetben, a folyamatosan fújó szél ellenére is.

Majd be is mentünk a szülőház-múzeumba, ahol először egy külön épületben megnéztük az elmaradhatatlan bemutató filmet Shakespeare jelentőségéről, majd a már újból napos udvaron átsétálva bejárhattuk a Bárd szülőházát is, ami természetesen korabelinek volt berendezve, valamint ki volt állítva néhány darab a család ránk maradt holmijából is.

Egy kicsit elszontyolodtam, mert a ház maga nem volt olyan nagy durranás, vagy legalábbis nem tett olyan mély benyomást rám, mint vártam. Lehet, hogy pont ezért…

De, legalább kint létem óta először, találtam magyar nyelvű leírást is!

Viszont!!!

A kertben egy színi társulat két színésze időnként részleteket adott elő Shakespeare darabjaiból. Amint megláttam az ezt reklámozó táblát, felcsillant a szemem, és olyan bátorság költözött belém, amit ki sem néztem volna magamból, mert nem mást tettem, mint teljesen önszántamból, noszogatás nélkül megszólítottam a hozzám közelebb ácsorgó színészt. Kicsit beszélgettünk, és természetesen elmondtam neki, hogy a Sok hűhó semmiért a legnagyobb kedvencem (mondjuk, nem én lettem volna, ha nem bakizom bele még ennek is a címébe). Így, amikor összegyűlt a megfelelő számú nézőközönség, a kolléganőjével a Rómeó és Júlia erkély-jelenete után Benedek és Beatrice első szópárbaját adták elő.

Ez annyira jól esett, hogy sírva nevettem végig a jelenetet.

Természetesen az udvarban lévő harmadik épület az ajándékboltot rejtette, ahol az ajándéktárgyak többségét túl drágának ítélve egy könyv alakú legyezővel leptem meg magamat.

A buszhoz visszatérve kicsit átalakult az ülésrend, és egy eddig ismeretlen lány mellett találtam magam. Vele nem beszélgettünk olyan sokat.

A következő állomásunk felé menet Anne Hathaway (W. S. felesége, nem a színésznő) szülőházánál is megálltunk egy kicsit bámészkodni, majd a buszba visszapattanva Cotswolds felé vettük az irányt.

Ha valamiről el lehet mondani, hogy lélegeztelállító, akkor a cotswolds-i települések és mezők azok. Csodálatos tájkép tárult elénk a busz ablakain keresztül. A fű még zöldebb volt, mint amire egyáltalán képesnek tartottam, a kis patakok, folyócskák olyan természetesen kanyarogtak a mezőkön és a házak között, mintha az néhány száz évet visszarepültünk volna időben, a kerítések úgy voltak rakva, hogy habarcsot még véletlenül sem láttak, a házak pedig mind ugyanabból a sárgásbarna kőből épültek, amit a környéken bányásznak.

Lenyűgöző volt! Csak néztem és ámultam. Ezt már össze sem lehetett hasonlítani a magyar tájjal. Mintha egy fantasy regény Tündérföldével határos vidékére érkeztünk volna.

Ha nem csodálkoztam volna rá mindig újabb és újabb látnivalókra, biztos, hogy elsírom magam. De akkor nem láttam volna a könnyeimtől, ezt pedig ugyebár nem engedhettem meg magamnak.

Nos, igen. Ízlések és pofonok különböznek. Egyeseket a nagy emberi gesztusok hatnak meg, engem a kövek. Van ilyen.

A városka, ahol végül eltöltöttünk egy órát ugyancsak lélegzetelállító folyóparttal rendelkezett. Egyik oldalán kis park, másik oldalán külön álló villák sorakoztak. A két oldalt pedig kőből épült gyaloghidak kötötték össze. Ha felajánlották volna, rögvest odaköltözöm.

A francia és olasz lányokkal jártam be a folyópartot és néhány zegzugos utcácskát, és tényleg elég sokat beszéltek az anyanyelvükön… Merthogy, egészen furcsa érzés volt, közülük talán én beszéltem a legjobban az angolt. Ilyen se volt még velem.

Ekkor már jócskán benne jártunk a délutánban, és a buszhoz visszatérve én magam taktikáztam úgy, hogy egyedül ülhessek, mert addigra nagyon kimerültem.

Hazaúton végig olvastam, és csak a nap végére koronát tevő kettős szivárványt megcsodálni néztem fel.

Hazaérve csak egy rövid videóchat a családommal és néhány oldal fért bele a könyvből, aztán el is nyomott a jóleső álom.

Jó volt végre kijutni Londonból és meglátni az angol tájat is. Remélem, nyáron jóval többször lesz alkalmam elszabadulni a városból és bejárni a vidéket, a tengerpartot és amit még tartogat nekem ez az ország.

A nyolcadik hét

Az előző részek tartalmából…

A sapka eltűnt, a házi pedig el sem készült teljesen. Mi lesz így Zsófival?

Vajon lesz-e elég ereje anyukának késő este kinyomtatni a képet?

Hogy alakul a sapka sorsa?

Elveszik? A teremben hányódik egész hétvégén? Netán a francia tanárnő megmenti?

Most minden kiderül.

Az egyik kérdésre már reggel kiderült a válasz, ugyanis, amikor 8 előtt leszambáztam a földszintre ellenőrizni a kisfiú táskáját, a kép ott várt engem szépen kinyomtatva és beragasztva a megfelelő füzet megfelelő oldalára. A sziklatömb fele, ami az éjjel a szívemen csücsült, ily módon leesett.

De a sapkával kapcsolatban még intézkedni kellett. Már nem udvari sorakozó volt, amikor beértünk a suliba, így a fiúcska osztályfőnökével nem tudtam beszélni, a termekbe pedig nem lehet bemenni. Az apja és jómagam is kértem tőle, hogy nézze meg a teremben a sapkát, majd szóljon, hogy megvan-e vagy nincs, amit természetesen nem tett meg. Így ácsorogtam jó 10 percet az udvaron, mígnem egy arra járó tanárnőtől segítséget kértem ez ügyben. Ő kedvesen megmutatta a talált tárgyak ládáját, amit áttúrtam, de a keresett fejfedőt nem leltem. Viszont a tanárnő megígérte, hogy rákérdez a francia tanárnőnél is, akinek a termében maradhatott ott a sapka, hátha ő tette el, mivel a kissrác neve szépen benne volt az említett tárgyban. Ezzel az ígérettel hagytam ott a sulit, ennyit tudtam a szülők kérésére is válaszolni, és nagyon reménykedtem, hogy délután a fiúcska már sapkával a fején fog rám várni.

Délután a nyelviskolából hazatérve szembesültem azzal, hogy a szárítógépben még a család ruhái vannak, amikor a saját mosásomat akartam betenni. Mivel mindkét lavór be volt fogva, kerítenem kellett valamit, aminek segítségével kitaktikázhatom a helycserét, csak időm nem volt rá.

Rohantam az iskolába, és hála az Égnek, a kisfiú fején volt a sapka, amit a francia tanárnő adott neki vissza. Ezzel a sziklatömb másik fele is porrá hullott. Hazaérve gyors kajafőzés, és a tévé előtt annak elfogyasztása. Mondjuk csak az ő részéről, mert én addig a ruhaprojektet oldottam meg sikeresen.

Csodák csodájára, amikor mondtam, hogy most már kapcsolja ki a készüléket, szó nélkül megtette. Aztán tisztességesen gyakorolta a zongorát is, és a kémia házit egy nyafival megúsztuk. Közben én is el tudtam kezdeni az angol házimat.

A plusz gyakorlásokkal (tehetségprogram) azért már meggyűlt a bajunk. Elég nehezen választotta ki a 18 (Atyaég!) munkafüzet közül, hogy melyikből szeretne tesztet megoldani, és segítenem kellett abban is, hogy belelendüljön a dologba.

Amikor apukája hazaért, már nem folytattuk a tanulást, hanem az előző héten épített kartonvárral játszottunk, közben megetettem.

Mikor elmentek anyuka elé a vasútállomásra, a ruháim is már megszáradtak, így egy sikeres, ámde kimerítő napot tudhattam magam mögött.

Kedden apuka később ment dolgozni, így nem a szokásos reggeli rutinomat csináltam, ami általában egy kis torna, hanem nekiálltam a fürdőmet kisikálni, mert néha azt sem árt. Mikor végeztem vele, már rohanhattam is nyelviskolába. Utána viszont a másik irányba indultam el, mert közben megtudtam, hogy olyan 20 perc sétára találhatok egy magyar boltot. El is mentem a Paprika Store-ba, ahol vettem néhány fűszert, Pick szalámit és Piros Aranyat. Sajnos Túró Rudiból teljesen kifogytak. Helyette viszont volt kokárdájuk, amit sikeresen Magyarországon felejtettem, és mivel közeleg március 15-e, abból is beszereztem magamnak egyet.

Hazaérve megebédeltem, sorozatot néztem, majd mire a kissrácnak szánt kaját is megsütöttem, apuka is hazaért. Így ő ment el a fiáért, mert vitte fodrászhoz, mivel a fiúcska loboncára már ráfért egy alapos nyírás. Mivel nem tudtam, mikorra érnek haza, semmi értelmeset nem csináltam délután.

Kaja után rögtön a plusz gyakorlásoknak ültek neki apja és fia, amivel nekem semmi tennivalóm nem akadt, így nekiültem a blogírásnak. Mire a kisfiú megírta, majd rengeteget veszekedve (ilyen, amikor családtaggal tanul valaki) ellenőrizték és kijavították, be is fejeztem az egész hét eseményeinek begépelését.

Ennyi is volt aznapra.

Szerdán a szokásosan telt a délelőtt és a kora délután. A csendes, ámde kitartó esőben hazahoztam a kissrácot, akit csak megetettem, mert utána apukája igazolványképet készíttetni vitte, ha már a rugby elmaradt az időjárás miatt.

Közben azért volt egy kis tennivalóm, mivel a kedves, édes macska leverte a kisfiú íróasztaláról az ott felejtett vizespoharat, aminek vadászhattam össze a szilánkjait, majd porszívózhattam fel a szobát.

Amíg odavoltak, sorozatot néztem és nassoltam… De aztán a blogolásra is rászántam magamat.

Amikor hazaértek, kicsit játszottam a fiúcskával, majd nekik megint plusz gyakorlás, nekem pedig az új bejegyzések közzététele követezett.

Csütörtök, avagy a balszerencse áradása…

Mivel már hetek óta egyre nő a valós hírek mellett a rémhírek száma is a Corona-vírussal kapcsolatban, és apuka már az előző héten mondta, hogy vegyek én is kézfertőtlenítőt, meg némi gyógyszert (Paracetamol) magamnak, végre rászántam magamat, és beszereztem őket. Itthon már szóba került az is, hogy három hetes, központilag elrendelt karantén kellene a vírus megfékezésére. Valamint folyamatosan kezet mosunk, olyannyira, hogy jómagam nem győzöm aztán krémezni, hogy ne száradjon ki teljesen.

De amúgy meg úgyis mind meghalunk…

Nos, ezzel a tudattal hoztam haza a kissrácot elég ramaty állapotban. Masszív fejfájásra panaszkodott és jól át is volt fázva. A második pont miatt, mondjuk az iskolát hibáztatom, mert egy esős, hideg kinti tesi órára miért nem adták parancsba a fiúknak, hogy ugyan már vegyék fel az aláöltözetet is, ha már egyszer mégis kimentek az udvarra?

Ezért első körben egy jó meleg zuhanyt rendeltem el, mialatt megtanácskoztam a helyzetet a szülőkkel. Utána öltözés, hajszárítás, kanapéra fekvés, néhány falat kaja, majd az orvosság bevétele. Szülői engedéllyel filmet nézett, közben időnként ellenőriztem az állapotát. Közben azért anyával is beszéltem ezzel kapcsolatban, így aztán igyekeztem kicsit több folyadékot is bediktálni a fiúcska szervezetébe.

Fél hét fele már egész jól érezte magát, ezért nem akart ágyba menni, viszont a tévét kikapcsoltattam vele, és egész könnyen belement abba is, amikor apja mondta neki, hogy írja meg a másnapi házit.

Ez a mentalitás kb. 10 percig tartott, mert aztán itt töltött időm legrosszabb veszekedése kezdődött… Először is, eldobta a könyvet, majd elkezdett hisztizni, hogy utálja a matekot. Oké, ilyet már csinált korábban, így kezdtem a csöndes rábeszéléssel. Akkor visszaült. Majd kezdődött elölről, még néhányszor megismételve a korábbi jelenetet egyre hevesebben mindkét oldalról.

Akkor már hajlottam arra, hogy vagy hagyom a sunyiba a leckét (majd a szülei megoldják), vagy legalább egy kicsit játszom vele valami nyugisat, mielőtt újra nekiülünk. De akkor meg ő mondta, hogy nem, megírja, és csapkolódva, de leült. Majd néhány perc múlva megint robbant. Minden volt itt kérem szépen, kiabálás, könyörgés, utasítás, meredt nézés, egyszer el is nevettem magam ezen a képtelen helyzeten.

Ekkorra már annyira belelovalta magát a hisztijébe, hogy semmi másra nem volt hajlandó.

Egyszerre viszketett a tenyerem, meg az arcát is meg akartam mosni jó hideg vízzel, de közben úgy megöleltem volna, hogy semmi gond, minden megoldható, csak higgadjon le.

De nem engedte.

A végén pedig felrohant a szobájába.

Ekkor kicsit összeomlottam.

Néhány perccel később azért beóvakodtam hozzá, és már nyugodtan, lecsillapodva kezdtük el a békülés folyamatát, amikor apuka hazatért…

Felvázoltam neki az alaphelyzetet, amit megértően fogadott.

Viszont, mivel a tényleges kibékülés még nem történt meg, aznapra én lettem a rosszfiú, ami miatt egész este csak lézengtem, macskát simogattam, és nem leltem a helyem.

A leckeírástól mondjuk nem menekült meg, mert az apjával, ámde már nagyobb hisztik nélkül, mindent megcsináltak.

Nekem viszont az eddigi legrosszabb estém volt.

Mivel az éjjel felszökött a láza, pénteken itthon maradt, de az apuka is, így szülői engedéllyel el tudtam menni a nyelviskolába, ami kifejezetten jót tett nekem. A nap szépen kisütött az esős hét után, így egy kicsit az épület előtt állva beszélgettünk csoporttársaimmal, élvezve a meleg, simogató sugarakat. Mindenki sokkal jobb kedvében volt, rengeteget nevettünk és beszélgettünk az órán is. Hazafele a hazaiakkal beszélgettem telefonon, aztán megérkezve még azon melegében megírtam a hétfői leckéimet is.

Mivel a kisfiú délután az ágyban fekve összegyógyult a tabletjével, amire nem volt időhatár, apukával felváltva időnként ellenőriztük a lázát (nem volt), itattuk és etettük.

Addigra már megenyhült felém, mert megbeszéltük, hogy hamarosan belevágunk a következő kézműves projektünkbe, a papírkaktuszokba.

Ezzel megnyugodva kuckóztam be magamat az ágyamba egy jó kis limonádéregénnyel, és olvastam késő estig.

😘

A hetedik hétvége

„Ilyen nap is csak négyévente egyszer van” -írta ki Instára egyik barátnőm.

Neki kicsit izgalmasabban telt a napja, mint az én szuper unalmas szombatom. Ezért én csak február 29-re vonatkoztatom az állítást.

Szombaton csak 10 körül kászálódtam ki az ágyból, amikorra a vendég kisfiú már hazament. Ekkora már tényleg sikerült felolvadnom.

Egy kényelmes reggeli után viszont nagy fába vágtam a fejszémet. A félévi szünet miatt lemaradtam néhány angol óráról, ezért az eddig kényelmesen tologatott anyagrészeket pótoltam, különös figyelmet fordítva a szókincsre. Ezzel, és házi megírásával szinte az egész napom el is ment. Jó, belefért egy ebédszünet, és délután 4 fele feladtam, de akkor is kimerültem beléje. Muszáj volt kiszellőztetnem a fejemet, így felkaptam a futós cuccomat, és indultam… volna futni, csakhogy az időjárás ezen a kivételes napon kivételesen bolond volt.

Egész nap esett, majd kitisztult, aztán jött egy kis hóvihar, ami hamar abbamaradt, mert elfújta az erős szél. Ezt követően egy jókora zuhé is befigyelt az indulásom pillanatában.

Amikor végre, úgy fél 5 tájékán ki tudtam menni a házból, hogy fussak egyet a parkban, már csak a szél fújt jó erősen. Megint. De akkorra már ez sem tántoríthatott el a célomtól, mivel velem volt három hű barátom, a sál, a kötött sapka és a kapucnis pulcsi. Azért nem volt egyszerű széllel szemben futni, amikor úgy döntött, tovább zaklat.

Viszont végre sikerült néhány szebb természetfotót készítenem mindenféle mohákról és virágzó fákról.

Meglepetésemre a család nem sokkal megérkezésemet követően elment valahova, így késő estig enyém volt a ház. Megvacsiztam, beszélgettem a hazaiakkal, megnéztem a Négy esküvő, egy temetést (szigorúan angolul), és dúrtam is bele magamat az ágyikómba.

Mivel vasárnap délután vigyáznom kellett a kisfiúra, a nagy programom a magyar nyelvű mise volt a város másik végén. 

Jót tett a lelkemnek.

Rengeteget utaztam, így olvasni is volt időm bőségesen. Ezért, miután a kissrác megunta, hogy nagyon-nagyon-nagyon béna vagyok Brawl Stars-ban, inkább az osztálytársaival játszott neten keresztül, befejeztem a Harry Potter 2. részét is!

(Örömujjongás. Tapsvihar.

Köszönöm, köszönöm!

Meghajlás.)

Mivel hétvége volt, egy filmet is megnézhetett a játék után, miközben megvacsoráztunk.

A mese után mondjuk némi harc következett, mert egy kreatív írás feladatot még be kellett fejeznie, mivel szombaton bekerült egy tehetség-programba, ami aznaptól kezdve mindennapos többletgyakorlással jár majd. Előre félek!

De az írás még hagyján volt, mert miközben ellenőriztem a hétfői felszerelését, kiderült, hogy egy rajzot is el kellett volna még készítenie. Na ezt már nem tudta lenyelni, így ráhagytam, mert közben a feladatot elolvasva megtudtuk, hogy elég az is, ha egy képet ragasztunk be. Cserébe a könyvéből elolvastattam vele egy fejezetet, és kivételesen a csöndes kérlelhetetlenségemre rövid időn belül hallgatott.

Csakhogy egyikünknek sem volt hozzáférése a nyomtató kódjához. Így kénytelen voltam az este hazaérkező szülőket ezzel, valamint az eltűnt egyensapka hírével fogadni.

Elég kínos volt…

Folytatjuk…

A hetedik hét

A hét egy bűvös szám.

A mesében is különleges szerepe van a hétfejű sárkánynak, vagy éppen a hetedik testvérnek. Az emberi sejtek hét év alatt cserélődnek le teljesen, valamint egy kutyaév hét emberi évnek felel meg. (Vagy nem. Valakik így tartják, mások cáfolják. Mindenesetre jól hangzik.)

Az emberi kapcsolatokban is (legalábbis azt mondják) mérföldkő a hetedik év.

És még sorolhatnám, hogy vajon miért egy hét alatt teremtette meg Isten a világot (természetesen a pihenéssel együtt)…

Nos, én nem éreztem semmi eget rengetőt a hetedik hét elején.

Bár, egy mélypont is lehet a változás indikátora. Most, félreértés ne essék, nem feltétlen az én mélypontomról van szó. Jó, picit elkényelmesedtem az iskolai szünet alatt, de szegény kissrác sokkal ramatyabbul volt, mint én.

A hétfőnk iszonyat hisztivel indult, ami délutánig kitartott. A nyelvsuliban sem remekeltem, a koncentrációm a tengeri uborkáéval vetekedett, így a napot már majdnem a kukába dobtam, amikor is apuka a kétségbeesett üzenetemre reagálva, miszerint a fia olyan nyűgös és fáradt, hogy kezelhetetlen, előrukkolt a megoldással. A pihenőterv mindenki életét megmentette. Hála az Égnek, el lettek engedve hétfőre a szokásos gyakorló feladatok, és lecke sem volt. Így mesenézés közben végre evett is a kissrác, majd a szülinapjára kapott Minecraft Lego-jával játszottunk, mini biliárdoztunk, olvasott egy kicsit, és este 8-kor (már nagyon régóta először) egy kis meleg tej után ágyba is került.

Csodák csodájára kedd reggel immáron kipihenten, jó hangulatban tudtunk készülődni az iskolába. Utána még sütni is volt kedvem (muszáj volt valami húsmenteset rittyentenem szerdára). Délután pedig köretnek krumplipürét készítettem a kisfiúnak, ami ízlett neki! Mivel apuka szinte velünk együtt ért haza aznap, rögtön megkaptuk az utasításokat, amik még kicsit tartalmazták a pihenőtervet, így mesenézés közben ettünk. A fiúcskát folyamatosan emlékeztetnem kellett, hogy egyen, vagy rágjon, mert különben megállt a szájában a falat. De sikerült! A zongorázás nem ment olyan fényesen, de legalább a leckéjét vita nélkül megírta. Az utolsó pont után érkezett meg a zongora tanárnő, mintha kiszámolta volna. Végre kicsit szusszanhattam, ezért el tudtam a családomnak is újságolni az örömhírt, amit délután kaptam, hogy egy bizonyos Kisasszony végre megszületett.

Este együtt olvastunk a kissráccal, majd az esti tej után átadtam a szüleinek.

Arra is volt még energiám, hogy elgondolkodjak a nagyböjti fogadalmaimon, lemondásaimon, amiket (nagyon remélem) be tudok majd tartani.

Hamvazószerda nem csak a Húsvét közeledtét jelezte számomra, hanem azt a tényt is, hogy végre haza fogok utazni egy rövid időre. (Remélem. Az egészségügyi helyzet azonban már sokaknak keresztbe tett, így nem lennék meglepve, ha nekem is megpróbálna.)

Aznap nem volt sok dolgom. A nyelvsuliban kifejezetten jól éreztem magam, és a fiúcskával sem volt semmi gond. A heti tervnek megfelelően tévét nézett, közben evett, majd zongoráztunk egy keveset, és öltözött is át rugby-re. Miután apuka elfuvarozta, pedig csak feküdtem a kanapén, a közösségiket görgettem, és simogattam a család macskáját, aki cserébe dorombolt nekem.

Mivel idekint senkivel sem vagyok kifejezetten ölelkezős viszonyban (néha a kisfiúval, ha éppen olyan kedve van), egyre nagyobb igényem van arra, hogy összebújjak valakivel. Jelen esetben egy lusta macskával, aki szereti, ha dögönyözik, és rájött, hogy én meg szeretem dögönyözni. Jó üzlet. Mindketten nyerünk rajta.

Február utolsó napjaiban megmutatta a tél is magát. Csütörtök reggel havas eső esett! Majd egy ideig nagy, könnyen elolvadós pelyhekben havazott is. A suliból hazafele menet természetesen a Let it go-t énekeltem. Még időben, mert amikor a nyelviskolába indultam, már elállt minden, és a nap is kisütött.

Viszont péntekre nagy esőket mondtak, és a talaj állapota miatt a fiúcska terepfutó versenyét is törölték.

Ezzel az örömhírrel menünk haza az iskolából délután, ezért nagyon jókedvűen telt az esténk. Volt filmezés, háziírás, zongorázás, valamint az estébe még egy kartonpapírból készült vár megépítése, benépesítése, és egy kis játék is belefért.

Apuka meg is jegyezte, hogy „Well done!” ami tőle hatalmas, örömtáncos, ugrálva ujjongós dicséretnek számít.

Péntek reggel a nyelviskolával Camden-be kirándultunk, pontosabban a híres neves marketet térképeztük fel. Először egy bevezető órával kezdtünk, ahol gondolattérképpel összegyűjtöttük, hogy ki mit tud róla, valamint, hogy miket érdemes még tudni, milyen kifejezések használata válhat hasznunkra, ha mondjuk bevállalunk egy alkudozást. (Nem tudom, hogy megtette-e bárki is.) 

Majd kisebb csoportokat alakítottunk, merthogy egy kvázi kincskeresős játék keretein belül (Scavenger Hunt Challenge) jártuk be a terepet, miközben olyan feladatokat kellett teljesítenünk, és természetesen dokumentálnunk, amik megfigyelésére nem feltétlen fordítottunk volna sok figyelmet. Így pózoltam egy Amy Winehouse festménnyel (híres énekes), jártuk be a Cyberdog üzletet (futurisztikus ruha), valamint sok más mellett, titokban fürdősót fotóztunk (nyelviskola színei- narancs és zöld), vagy szedtem fel a földről egy 2 Euro centest (kerek valami). 

Tényleg rengeteg kihívást teljesítettünk, kincset megtaláltunk, ami nagyon izgalmas módja volt a hely bebarangolásának, csakhogy egy idő után éhesek lettünk, valamint a szakadó eső, a szél és a hideg idő miatt annyira átfáztunk, hogy már csak nagy bögre teákról és kávékról tudtunk ábrándozni. Ezért egy gyors falafel után feladtuk és mentünk haza azzal az elhatározással, hogy alkalmasabb időjárási feltételek mellett visszajövünk.

Tényleg nagyon átfagytam délutánra. A bal hüvelykujjamat például csak itthon tudtam kiolvasztani.

Olyan jól esett ebédre a falafel, hogy gondoltam, sütök magunknak délutánra is, mivel estére úgyis a kisfiú egy vegetáriánus barátja jött át ottalvós bulira. Szerintem finom volt, viszont elég hagymás ízűt sikerült vennem, ami a kissrácnál kiverte a biztosítékot. Utálja a hagymát. Szóval veszekedett velem egy sort a kaja miatt, én meg a végén csak röhögtem, mert ugyanazt próbáltuk mind a ketten elmondani, hogy igen, összeütök valami mást neki, mert tényleg megértem, hogy ki nem állhatja az ízért. Amikor végre ezt megértette, nagyjából rendbe jöttek a dolgok. Egy időre…

Csak a befejezetlen házit ne kellett volna szülői parancsra megcsinálnunk! De aztán valahogy azzal is megbirkóztunk. Igen, mind a ketten komoly energiákat feccöltünk bele. Én abba, hogy elkészüljünk, ő pedig abba, hogy mindenben megtalálja a lehetőséget az ellenkezésre.

Még jó, hogy 6 körül megérkezett a barátja, elkezdtek játszani, és onnantól koncentrálhattam a vérnyomásom csökkentésére és a még mindig az egész testemben érzett hideg felolvasztására.

Este már csak egy Neocitranra és a jó meleg dunyhára vágytam.

Meg is kaptam némi gyerekzsivaj kíséretében…