Prológus

A kalandom elkezdődött.

Nem pont most, hiszen már második hetemet töltöm a szigetországban, nem is akkor, amikor a gépem felszállt. Ez a kaland már nagyon régóta érlelődött bennem. Talán a főiskola évei alatt kezdtem el komolyabban gondolkodni azon, hogy jó lenne egy kicsit világot látni, és ez alatt nem azt értem, amikor turistaként 5 nap alatt lerohamozzuk a műemlékeket, múzeumokat, híres helyeket és helyi kocsmákat, hanem azt, amikor az ember benne él egy másik kultúrában (akár egyszerre többen is) és nem csak látja, hanem magáévá is teszi.

De, mint a jó bornak, ennek a kalandnak is érlelődésre volt szüksége.

Először a fősuli utánra gondoltam, de amikor lépni kellett volna, igen könnyen marasztalható lettem, mert, bár az álomkép megvolt, terv és igazi elhatározás még nem.

Így tanítottam le három évet a volt általános iskolámban, ahol rengeteg különböző emberrel, szituációval és kihívással hozott össze az élet. Ahol megéltem talán eddigi legnagyobb mélységemet, de rengeteget tudtam szárnyalni is. Ahol igazán megtapasztaltam, mekkora ereje van a szeretetnek, amit adok, és főleg annak, amit a gyerekektől és a kollégáktól kapok.

De a kaland nem hagyott nyugodni, így, amikor tanítópárommal amúgy is elbúcsúztunk volna a gyerekektől, nem kértem új osztályt, hogy engedjek a már megérlelődött elhatározásnak (no, meg az olyan triviális dolgok sürgetésének, mint a nyelvvizsga megszerzése).

Azért nem ment ilyen egyszerűen a dolog. Eleinte teljesen mást akartam csinálni, hogy ha már új, akkor legyen teljesen az. Nos, azt elmondhatom, hogy ha világéletedben (értsd, tényleg) gyerekekkel foglalkoztál valamilyen formában, ne várd azt, hogy az öledbe fog pottyanni egy felszolgálói állás, hiszen a tapasztalatod e téren pontosan megegyezik a nullával.

Amikor ősz közepén még mindig csak annyit tudtam mondani, hogy várom a válaszokat a beküldött életrajzomra, már kezdett kellemetlen lenni a dolog. Egyik ismerősöm újabb érdeklődő kérdése átkattintott bennem valamit. Vasárnap este volt, és az első szimpatikus au pair ügynökségnek ( https://aupairfect.hu/) elküldtem a jelentkezésemet. Mit ad Isten? Hétfő délután már vissza is hívtak, és ha jól emlékszem, még azon a héten találkoztam a vezetővel, és beindultak az események.

Rohangálás a papírok után, aztán, amikor minden megvolt szépen, készen feltöltve, az idegtépő várakozás. Karácsony előtt voltunk, és nagyon szerettem volna úgy ünnepelni a családommal, hogy el van rendezve az utam.

Egy hétig semmi…

Aztán végre az első interjú Skype-on. Egyszerre éreztem jól és rettenetesen magam előtte és alatta is. De a családnak jó összképet nyújthattam, mert meghívtak magukhoz. Ezt követte a várakozás második idegtépő szakasza, amikor a hivatalos szerződés aláírására vártam, amire végül csak január legelején került sor.

Még volt két hetem mindent szépen elintézni, beszerezni, a búcsúköröket lefutni. Legalábbis azt hittem. Mígnem jött az email, hogy hamarabb szükség lenne rám.

Persze, végül is, meg tudom oldani, gondoltam. És következett a most már jól szervezett rohangálás és búcsúzkodás második szakasza. Nem mondom, hogy nem zokogtam el magamat csak úgy, amikor bevillant, hogy most mire is készülök, vagy amikor egy-egy családtagom vagy barátom szemébe néztem. De az időszűke miatt vészhelyzet üzemmódban működtem, ami nem hagyott szétesni.

Majd hirtelen a reptéren találtam magam a szüleimmel és a kisebbik öcsémmel.

Mentem volna, mert izgultam, hogy minden rendben lesz-e a csomagokkal, csekkolással, egyebekkel (rendben volt), de hirtelen mégsem akartam ott hagyni a családomat. Aztán valahogy csak sikerült, hiszen itt vagyok.

Ez volt a kalandom prológusa.

Az első fejezetben már tényleg szó esik majd az itteni életről, és természetesen az időjárásról is.

💗