A tizedik hét

Bár Magyarországon már otthon voltak a diákok, a tanárok és aki még megtehette, itt egyelőre híre-hamva sem volt hasonló intézkedéseknek.

Ennek ellenére a szülők már itthonról dolgoztak a héten. Anyuka, mert még mindig betegeskedett, apuka, mert csak.

Mivel mindkettőjüknek befigyelt időnként egy-egy konferenciahívás vagy fontosabb telefonbeszélgetés, és amúgy is nyugalmat igényeltek a munkájukhoz, valamint a konyhában és a nappaliban rendezték be az irodájukat, nem nagyon volt más lehetőségem, mint önkéntes száműzetésbe vonulni a szobámba.

De legalább rá voltam kényszerítve, hogy végre leüljek a gépem elé és elkezdjem bepótolni a bloggal kapcsolatos elmaradásaimat. Ez kifejezetten jól jött. Ellenben a korábban kitűzött célom betartásában, miszerint minden nap mozgok valamit, egyáltalán nem segített.

Hétfőn még szerencsém volt, mert meglepően gyönyörű, tiszta, kellemes idő volt, így kora délután el tudtam szabadulni, hogy fussak egyet a parkban. Szükségem is volt rá. Két másik aupairrel is összefutottam (részemről szó szerint), és beszélgettünk egy kicsit, mielőtt mindannyiunknak a délutáni dolgára kellett sietnie.

Hétfőtől kezdve kialakult a délutáni napirend, miszerint apuka elfuvaroz engem a sulihoz, kiszállok, megvárom a kisfiút, majd elsétálunk a kocsiig, és irány haza. Otthon kajálunk, közben tableten filmet vagy videókat nézünk (én inkább csak ott ülök és olvasok), majd nekikezdünk a tanulásnak. Ez általában abból áll, hogy negyedórát győzködöm a kisfiút, miközben egy kicsit szórakozunk, birkózunk, hogy egy fáradjon is, majd egyszer csak beadja a derekát és megírja a leckéjét. Aztán a vita szakaszába lépünk, amikor a betűzést gyakorlom vele, de ezen is túl kell esnünk. A következő a zongorázás, ami a héten meglepően zökkenőmentesen megy. Régi darab, új darab, skálák és akkordbontások követik egymást egy-egy szünettel, amikor egy kicsit engedem neki, hogy szórakozzon is a hangzásokkal. A sort pedig a plusz gyakorlás zárja, ami abból áll, hogy minden nap megold egy feladatsort a rengeteg könyv valamelyikéből.

Mivel az összes különórája le lett mondva, ez a rendszer nem is nagyon változott a héten.

Az ezt követő játékidő hozta a változatosságot az estéinkbe. Hétfőn például néhány kiválasztott játékkal párharcokat játszottunk le, így került ringbe Optimus fővezér Pókemberrel, Szuper Márió egy T-Rexszel, vagy Amerika kapitány Krumpli-Darth Vaderrel.

Ő élvezte, de nem volt empatikus kedvében, szóval összesen egyszer hagyott nyerni a tízből, egyébként valamit mindig kitalált, hogy ő kerekedjen felül… 😒

Ezt követően addig nyüstölte az anyját, míg neki nem álltak az álomházát megtervezni az anyuka háztervező-programjával. Figyelemmel kísértem az eseményeket, és szerintem én jobban élveztem, mint a kissrác. Ő hamar ráunt arra, hogy egy lépcsősorhoz mennyi apró számítást, mérést kellett elvégezni. A türelem nem az erőssége, ezt eddig is tudtuk.

Mivel a könyvtárból nem tudtam új könyvet kivenni, bebocsátást kértem a kissrác könyvespolcának bugyraiba, valamint anyuka felajánlotta, hogy az ő könyveik közül is válogassak nyugodtan, ha találok valamit. Ezzel egyedül az a gond, hogy a szülők könyvei nagyrészt tudományos és/vagy görög nyelvűek, de elvétve azért találtam angol nyelvű regényeket is.

Kedden csak filmeztem szobám magányában, valamint (mivel a jó idő már csak egy szép emlék volt) találtam annyi helyet a szobámban, hogy legalább egy balett rúdgyakorlatot lenyomjak.

Délután ment minden, mint a karikacsapás, kivéve, amikor nekiálltunk a tableteken játszani. Őstehetségtelenségemben nem csalódtam. 😝

Este egy kicsit szomorkodtam azon, hogy odahaza végre tényleg együtt van az egész család, én meg itt ragadtam egy másikkal. De hát én akartam ezt. A döntés is az enyém volt, hogy maradok, mert egyrészt nincs kedvem kockáztatni, másrészt, ha itt is bezárják a sulikat, lesz rám igazán szükség. Valamint, ahogy apuka délután megjegyezte, amikor erről beszélgettünk, ez a néhány hét lesz az, amiről még az unokáimnak is mesélni fogok, amikor felidézem, hogyan voltam összezárva ezzel az őrült görög családdal. (Ezt tényleg ő mondta, én meg, a lökött magyar lány csak nagyon röhögtem közben.)

Szerdán már itt sem volt a boltokban WC papír. 😷

A délelőttömet pedig blogolással és telefonálással töltöttem. Végre az aupair ügynökségemtől is befutott a hívás, miszerint most már elég ideje vagyok kint, hogy élménybeszámolót írjak a facebook csoportunkba, valamint kaptam néhány jó tanácsot és beszélgettünk arról, amiről mostanság mindenki. Vajon mi lehetett az?

Este megjött a hír, hogy itt is be lesznek zárva az iskolák jövő héttől. Na most lesz nemulass! 😅

Vicces, hogy a kisfiú ettől kezdve minden nap megjegyezte, hogy most először nem várja, hogy véget érjen az iskola. Kezdte végre felfogni, hogy ez a barátoktól való ideiglenes elválást is eredményezi. Valamint, amikor délutánonként megkérdeztük, hogy milyen napja volt a jó-t nem csak odavetette, hanem kiemelte, hogy ez most tényleg azt jelenti, hogy jó napja volt, és komolyan is gondolja. Ezt is megértük.

Szerda este viszont elkezdett kaparni a torkom…

Gyorsan bevetettem az összes megelőző- és gyógypraktikámat, aminek birtokában voltam, de csütörtökre csak nem akart múlni a torokfájásom, ezért délelőttre engedélyeztem magamnak némi plusz alvást. Ez már segített.

Dél körül annyira már jól voltam, hogy megírtam a facebook-bejegyzésemet, amit a Brian életének ikonikus soraival zártam, vagyis:

„Always look on the bright side of life” türü-türű-rürű-rürü…

Ezt aznap reggel kezdtük el a kocsiban dúdolni apukával és a kisfiúval, és annyira passzol a jelenlegi helyzethez, hogy muszáj mindenkivel megosztanom, akivel csak tudom, különösen, hogy most még a Húsvét is közeleg…

Este vagy egy órán keresztül Minecraftoztunk és Brawl Staroztunk a kissráccal, és meglepően nem voltam mindig béna. Aztán a hétfőihez hasonló párharcoknak kezdtünk neki, csak repülőkkel. Nos, az első két percben levágtam, hogy vagy megismételjük a történelmet, vagy valamit ki kell találnom, mert azért nekem is van büszkeségem, meg a kisrácnak sem tesz jót, ha adom alá a lovat, és hagyom mindig nyerni. Ezért egy csavarral az egyik gépemből kamikazét csináltam, ami annyira megtetszett neki, hogy onnantól kezdve elkezdtünk Darwin-díjas halálnemeket kitalálni a repcsiknek. De legalább sokat nevettünk… 😛

Péntek délelőtt együtt filmeztem egyik barátnőmmel (ő Budapestről, és Londonból), és messengeren kommentáltuk egymásnak az eseményeket. Mindenkinek csak ajánlani tudom!

A délután viszont rettenetesen indult! Veszekedés veszekedést követett, először a kézmosás miatt, amikor én is le lettem szúrva, mert a szülőknek kezdett elege lenni abból, hogy mindig ők a rosszfiúk. Ezt részben jogosnak éreztem, viszont arról nem tehetek, ha folyamatosan beelőznek, én meg nem vagyok papagáj, hogy a nyomukban járva ismételjem őket. Meg is gajdulnánk tőle mindannyian.

Aztán volt egy kis nyugi, mialatt balettos barátnőim videóchatjéhez csatlakoztam, és elkezdtünk társasozni. Micsoda távmegoldások! Szerintem zseniális ötlet volt!

Sajnos ezt hamar ott kellett hagynom, amikor veszekedés 2.0 elkezdődött. Mint kiderült, az internet vagy a tablet hibájából a fiúcska elveszített egy Fortnite menetet, és átment Hulkba. Huhh, tényleg nem tud veszíteni. Mindenkinek nekiment, aki csak segíteni vagy csitítani próbálta, tehát az egész család kapott a haragjából. Aminek az lett a következménye, hogy a kötelező bocsánatkérések után tabletmegvonásban részesült a nap további részére, és még csak délután 5 volt. Ekkor vette kezdetét a veszekedés 2.1, ami elől én felsunnyogtam a szobámba, mert az már nem az én meccsem volt.

Olyan negyedórával később viszont már csend volt, aztán a Hattyúk tava jellegzetes zenéje levonzott a nappaliba. A család ekkor már a Balerina című rajzfilmet nézte, így odatelepedtem közéjük. A kisfiút is lekötötte, tehát végig tudtuk nézni, aminek nagyon örültem.

Majd veszekedés 3.0, amikor is a kissrác a Ted c. filmmel akarta az estét folytatni, amit nagy megkönnyebbülésemre a szülők nem engedtek, hiába „látta már mindenki az osztályból”. 

Ez szerencsére hamar lecsengett, és végül anyukával és a kissráccal társasoztunk egy jót.

Apuka eközben haverokkal sörözött, természetesen videóchaten keresztül (még egy jó ötlet), tehát nem vett részt a mini-biliárd és a mini-flipper bajnokságunkban, és nem tudott velünk sem autós kártyázni, sem Scrabble-özni.

Én remekül éreztem magam ezalatt, és igazi balzsam volt a lelkemnek, hogy végül jól ért véget a napunk.

A legközelebbi viszontlátásig pedig ezt hallgassátok: