A nyolcadik hétvége

A húzós hét után jól esett a szombat délelőtti semmittevés.

Csak 10 körül másztam elő barlangomból, és „reggeli” után sem kezdtem bele semmibe, hanem mesét néztünk a kisfiúval.

Bevalljam? Bevallom.

Nagyon bírom a Tini Titánokat. Vannak benne fura, őrült dolgok, de összességében iszonyat vicces, és ami felnőtt/pedagógus fejjel meglepett, hogy ismereteket is közölnek benne. Néhol rejtve, máshol direkt.

Dél körül a szülők is csatlakoztak hozzánk, és egy darabig együtt tespedtünk a kanapékon.

Aztán elközelgett a leckeírás ideje, így mindenki felkászálódott, a kissrác nekiült a tanulnivalójának, én pedig ebéd után a blogolásnak.

Ezzel meg is voltam fél 4 körül, és már kezdhettem is készülődni a misére, mert, mivel a környéken nincsen szombat esti mise, csak a Picadilly Circus közelében találtam egy szimpatikus templomot.

Amilyen zsúfolt volt a belváros, olyan csendes és kihalt volt a templom. Tehát nagyon. Rajtam kívül maximum 15-en vettek részt a szentmisén, így az elmélyülés és a nyugalom szigete volt a hely a nyüzsgő világban. Jól esett. Mondjuk, akkor még jobban esett volna, ha értem is, amit az atya mond. Mert egyrészt a hangosítás sem volt olyan fergeteges, másrészt ő is sokszor elharapta a szavakat.

Aztán indultam is haza, hogy korán ágyba kerüljek, mert vasárnap hosszú nap várt rám.

Reggel időben megérkeztem a Madame Tussauds közelében lévő találkozási pontra, ami az angliai aupair ügynökségem központja volt. Meglepődtem, hogy mennyien összegyűltünk. Nem számítottam arra, hogy közel 50-en vágunk neki a Shakespeare túránknak. A korábbi aupair találkozón megismert francia lánnyal is megtaláltuk egymást. Be is mutatta az azóta megismert ugyancsak francia és olasz barátait. Ekkor már gyanítottam, hogy aznap is gyakran leszek fültanúja annak, hogy egyszer csak átváltanak a saját anyanyelvükre, mert hát az mégiscsak egyszerűbb…

De odafele a francia lánnyal egymás mellé ültünk le, így a közel kétórás buszút alatt jól ki tudtuk tárgyalni az elmúlt hónap eseményeit és természetesen a fogadócsaládunkat miközben a legelésző birkákat néztük az ablakon keresztül.

Egy jó darabig ez volt az egyetlen jelentős különbség a magyarországi és az angliai táj között.

Stratford-upon-Avonba megérkezve pedig kezdetét vette a várost és Shakespeare-t megismerő sétánk egy profi idegenvezetővel. Szerintem nagyon jól beszélt és mesélt az úriember. Büszke voltam magamra, hogy jól megértettem, mit mond, és a francia lányokat is ki tudtam néha segíteni, mert ők, saját bevallásuk szerint egy kukkot sem értettek belőle.

A város, pontosabban a belváros, pedig gyönyörű volt! Mintha egy képeskönyvből lépett volna ki.

 A favázas épületeket csodásan megőrizték, így Shakespeare szülőháza, iskolája, gyermekeinek későbbi háza is árasztotta magából a történelem levegőjét.

Megnéztünk a templomot is, ahol a Bárd meg lett keresztelve, és ahol most a sírja áll. A templom az Avon folyó partján áll, gyönyörű temetővel körbevéve. Mindig is vonzott a régi. Itt pedig nem győztem rácsodálkozni a hatalmas épület oldalában fekvő sírkert csodálatos, mohával fedett, megsüllyedt, de mindennel dacoló sírköveire, amik között az egyre közelítő tavasznak köszönhetően harsogó, üde zöld pázsit terült el.

Csodálatos és békés volt.

Miután nagy nehezen elszakadtam a látványtól, az folyó mentén tértünk vissza a belvárosba. Sajnos kicsit beborult az ég, így a folyópart éppen nem nyújtott olyan fenséges látványt, mint napos időben adhatott volna, de ennek ellenére jól esett a kis séta a természetben, a folyamatosan fújó szél ellenére is.

Majd be is mentünk a szülőház-múzeumba, ahol először egy külön épületben megnéztük az elmaradhatatlan bemutató filmet Shakespeare jelentőségéről, majd a már újból napos udvaron átsétálva bejárhattuk a Bárd szülőházát is, ami természetesen korabelinek volt berendezve, valamint ki volt állítva néhány darab a család ránk maradt holmijából is.

Egy kicsit elszontyolodtam, mert a ház maga nem volt olyan nagy durranás, vagy legalábbis nem tett olyan mély benyomást rám, mint vártam. Lehet, hogy pont ezért…

De, legalább kint létem óta először, találtam magyar nyelvű leírást is!

Viszont!!!

A kertben egy színi társulat két színésze időnként részleteket adott elő Shakespeare darabjaiból. Amint megláttam az ezt reklámozó táblát, felcsillant a szemem, és olyan bátorság költözött belém, amit ki sem néztem volna magamból, mert nem mást tettem, mint teljesen önszántamból, noszogatás nélkül megszólítottam a hozzám közelebb ácsorgó színészt. Kicsit beszélgettünk, és természetesen elmondtam neki, hogy a Sok hűhó semmiért a legnagyobb kedvencem (mondjuk, nem én lettem volna, ha nem bakizom bele még ennek is a címébe). Így, amikor összegyűlt a megfelelő számú nézőközönség, a kolléganőjével a Rómeó és Júlia erkély-jelenete után Benedek és Beatrice első szópárbaját adták elő.

Ez annyira jól esett, hogy sírva nevettem végig a jelenetet.

Természetesen az udvarban lévő harmadik épület az ajándékboltot rejtette, ahol az ajándéktárgyak többségét túl drágának ítélve egy könyv alakú legyezővel leptem meg magamat.

A buszhoz visszatérve kicsit átalakult az ülésrend, és egy eddig ismeretlen lány mellett találtam magam. Vele nem beszélgettünk olyan sokat.

A következő állomásunk felé menet Anne Hathaway (W. S. felesége, nem a színésznő) szülőházánál is megálltunk egy kicsit bámészkodni, majd a buszba visszapattanva Cotswolds felé vettük az irányt.

Ha valamiről el lehet mondani, hogy lélegeztelállító, akkor a cotswolds-i települések és mezők azok. Csodálatos tájkép tárult elénk a busz ablakain keresztül. A fű még zöldebb volt, mint amire egyáltalán képesnek tartottam, a kis patakok, folyócskák olyan természetesen kanyarogtak a mezőkön és a házak között, mintha az néhány száz évet visszarepültünk volna időben, a kerítések úgy voltak rakva, hogy habarcsot még véletlenül sem láttak, a házak pedig mind ugyanabból a sárgásbarna kőből épültek, amit a környéken bányásznak.

Lenyűgöző volt! Csak néztem és ámultam. Ezt már össze sem lehetett hasonlítani a magyar tájjal. Mintha egy fantasy regény Tündérföldével határos vidékére érkeztünk volna.

Ha nem csodálkoztam volna rá mindig újabb és újabb látnivalókra, biztos, hogy elsírom magam. De akkor nem láttam volna a könnyeimtől, ezt pedig ugyebár nem engedhettem meg magamnak.

Nos, igen. Ízlések és pofonok különböznek. Egyeseket a nagy emberi gesztusok hatnak meg, engem a kövek. Van ilyen.

A városka, ahol végül eltöltöttünk egy órát ugyancsak lélegzetelállító folyóparttal rendelkezett. Egyik oldalán kis park, másik oldalán külön álló villák sorakoztak. A két oldalt pedig kőből épült gyaloghidak kötötték össze. Ha felajánlották volna, rögvest odaköltözöm.

A francia és olasz lányokkal jártam be a folyópartot és néhány zegzugos utcácskát, és tényleg elég sokat beszéltek az anyanyelvükön… Merthogy, egészen furcsa érzés volt, közülük talán én beszéltem a legjobban az angolt. Ilyen se volt még velem.

Ekkor már jócskán benne jártunk a délutánban, és a buszhoz visszatérve én magam taktikáztam úgy, hogy egyedül ülhessek, mert addigra nagyon kimerültem.

Hazaúton végig olvastam, és csak a nap végére koronát tevő kettős szivárványt megcsodálni néztem fel.

Hazaérve csak egy rövid videóchat a családommal és néhány oldal fért bele a könyvből, aztán el is nyomott a jóleső álom.

Jó volt végre kijutni Londonból és meglátni az angol tájat is. Remélem, nyáron jóval többször lesz alkalmam elszabadulni a városból és bejárni a vidéket, a tengerpartot és amit még tartogat nekem ez az ország.