A tizedik hétvége

A kedvenc reggelem az, amikor felébredek, süt a nap, csicseregnek a madarak… Jelen esetben inkább vijjognak a sirályok, de ez sem tör le, mert rájövök, hogy szombathoz képest iszonyat korán keltem, tehát nincs mit tenni, mint visszadőlni, és lebegni az édes semmittevésben…

Aztán mondjuk fel kellett kelnem, mert a lelkiismikém, vagy inkább a hasam kihajtott az ágyból, le a földszintre reggelizni. Mivel senki sem filmezett a nappaliban, egyedül meg nem volt kedvem, visszamentem a szobámba, és lebonyolítottam a nap legfontosabb videóhívását, kisebbik öcsém névnapi köszöntését.

Általában minimum heti egyszer videóchatelek az otthoniakkal úgy, hogy mindenki ott ül a képernyő előtt, vagy ha nem fér bele, a környékén, hogy beleszólhasson a diskurzusba vagy, csak beszólhasson. Ezek a diskurzusok sokszor a hetem fénypontjai, amik sokkal jobb hangulatban telnek, mint amikor mindenki otthon volt. Ki érti ezt?

De a magánbeszélgetések, -üzenetváltások azok, amik a személyes kapcsolataim lelkét adják. Ezek alkalmával a szokásos élménybeszámolók mellett sokkal személyesebb témákat is érinteni tudunk, vagy csak beszélgetünk egy jót a mindkettőnket érdeklő dolgokról.

Ilyen volt a szombat délelőtti beszélgetésem is, ahol sok egyéb mellett felmerült a takarítás témája. Megmagyarázom, nálunk otthon mindig a szombat a takarítós nap, tehát ez nekünk természetes volt, hogy a napi program említésekor óhatatlanul is szóba került ez is. Ha már bejelentettem, hogy ez is szerepel a terveim között, nem hazudtolhattam meg a szavaimat, a beszélgetést követően nekiálltam kitakarítani a kis birodalmamat.

Akármennyire is utálok nekikezdeni, utána tényleg sokkal jobb érzés, amikor tiszta, rendezett környezetben élhetem tovább az életem, meg az is jó érzés, ha látom a munkám gyümölcsét, ez esetben például a fürdőből a vízkő eltűnését.

A sok sikálástól megéhezve vadásztam magamnak ebédet a konyhában, és belevetettem magam a heti események blogra vetésének.

Azzal végezve még egész szép idő volt, így gondolkodtam egy kis sétán vagy futáson a parkban, de az élet, vagy inkább a kisfiú közbeszólt.

Hétvégente nem lennék köteles játszani vele, mert az elvileg a szabad időszakom, de most miért koptattam volna le, ha egyszer semmi életbevágó dolgom nem volt. Így hideg-meleget játszottunk, amibe aztán a szülőket is bevontuk. Majd pedig a családdal leültem a következő heti akciótervet megbeszélni, mivel következett az itthon tanulás időszaka.

Ez után már nem csináltam semmi érdemlegeset. Olvasgattam, aztán anyuka és a kisfiú bemutatták a PPT-t, amit a víz körforgásáról csináltak. Kifejezetten jó lett!

Vasárnap is én keltem a legkorábban, pedig már 10 körül járt az idő, így szegény éhező macskát (aki amúgy kövér) megetettem, majd miután a kisfiú is felbukkant, mindkettőnknek készítettem reggelit, és leültünk a nappaliba filmezni. A Power Rangers-t néztük meg, amiből még emlékszem, hogy annak idején volt sorozat, amit öcséimmel néztünk is, és bár a részletek már homályba vésznek, de kellemes nosztalgia vett erőt rajtam, miközben ment a film.

Ezt követte a családi videóbeszélgetés, amit a hazaiak az ebédasztalnál ülve ejtettek meg, én pedig az ágyamon ücsörögve. Mindenki hozta a formáját, szóval rengeteget nevettünk.

Azzal búcsúztam tőlük, hogy most már én is éhes lettem, tehát lemegyek ebédelni, de anyuka még javában sürgölődött a konyhában, így odatelepedtem apuka és a fiúcska mellé a nappaliba, akik egy továbbfejlesztett gombfoci-szerűséggel játszottak, tehát a szabályok megegyeztek, de mágneses volt a labda és a játékosok is. Egy darabig néztem őket, majd beszálltam, de rövid úton kikaptam. Minő meglepetés…

Eztán összepakoltunk, és a kissráccal a szobájába vetettük be magunkat, ahol diszkót akart csinálni anyák napjára (itt aznap volt) anyukájának, és neki is láttunk színes papírral kidíszíteni a szobáját. Csakhogy a szülőknek ez nem jött be, így rövid úton eltakarították a díszeket… Kínos volt.

Mivel az ebéd még mindig sült, a család nekiállt kitakarítani, ami ugyebár nem az én hatásköröm, tehát elvonultam a szobámba, ahol, ha már még egy darabig nem volt dolgom, és amúgy is vasárnap volt, no meg nem mehettem olyan helyre, ahol tömeg van, online misét hallgattam otthonról. Furcsa volt eleinte az ágyamon ülve vagy térdelve „részt venni” a szertartáson, de tudtam figyelni, így úgy éreztem, hogy mégiscsak részt vettem rajta.

Végül 4 körül megebédeltünk. Egyszerre éreztem együtt a kisfiúval és nevettem magamban, amikor erőnek erejével kellett a szülőknek némi kaját beletömni, mert annyira tiltakozott a töltött padlizsán ellen. Tudom, hogy én még ennél is rosszabb voltam, emlékszem jónéhány alakításomra főleg a spenóttal kapcsolatban, de akkor is vicces volt végig követni az ezzel járó procedúrát a kérleléstől kezdve az alkudozáson át egészen a még három villányit akkor is megevésig.

Ezt követően már tényleg elmentem a parkba, hogy mozogjak is valamit, de elég hűvös volt már 5 után, így nem futottam, mert nem volt kedvem megkockáztatni a torokfájást. De a tiszta idő és a lemenő nap látványa legalább még jobban magával tudott ragadni.

Egy viszonylag nyugis napnak még nyugisabban lett vége, egy jó könyvvel bekuckózva.

Tökéletes!

Kellett is, mert sosem árt rápihenni a karanténos hétre…

 😅