Már nagyhetet
írtunk, de bennem valahogy még nem mozgatott meg semmit ez a tény. Az előző
években ilyenkor már egyrészt túl voltunk egy virágvasárnapi passión, másrészt a
szokásos tavaszi nagytakarítás is látványos előhírnöke volt az ünnep
közeledtének.
Idekint
egyedül az időjárás mutatott némi hajlandóságot arra, hogy jelezze, ünnep
közeleg. A levegő balzsamosan meleggé vált, és a tavasz illatát lehetett
mindenhol érezni a földön és a fákon nyíló virágok özönétől.
Ez a csoda
vett minket körül, miközben be voltunk zárva a kis világunkba.
Ezért, bár
egyáltalán nem nagy a kertünk, mégis rettentő hálás voltam érte, mert a jó idővel
a kisfiú is szívesebben töltött el néhány percet az udvaron, valamint már meg
lehetett azt tenni, hogy reggel kitárjuk a teraszajtót, és estig be se csukjuk.
Az ebédet is többször odakint fogyasztottuk el, a kellemes langymelegben.
Ezért is
fogadtam kitörő örömmel az apuka javaslatát, miszerint tanulási idő előtt
kezdhetnénk hétfőn a trambulinon. De nem csak én voltam lelkes. A fiúcska is
teljesen bezsongott, és bő fél órán keresztül ugráltunk és játszottunk rajta.
Igen, természetesen nekem is be kellett szállnom mindenbe.
Utána sokkal
nyugisabban olvastuk a Wonder-t, és a nap többi része is jól telt, ami kész
felüdülés volt számomra.
Ugye már
írtam, hogy a kisfiúnál, ami az egyik nap működik, másnap az esetek nagy részében
már tömény ellenállást vált ki? Így volt ez a trambulinnal is. Másnap már csak
az említésére behisztizett, és legközelebb csak a hétvégén volt hajlandó ugrálni…
Ezért a kedd
délelőttöt John Cena-sat játszva töltöttük, amit úgy kell érteni, hogy a fiúcska
volt természetesen a híres pankrátor, és a derekamig érő pingvinplüss ellen
küzdött (én irányítottam), miközben Yoda a bírói székben ülve ügyelt a játék
tisztaságára… A két menet közötti szünetekbe pedig igyekeztem egy-egy fejezetnyi
Wonder-t belesűríteni, majd néhány falat ebédet a gyerkőcbe diktálni. Nem volt
könnyű dolgom.
Délután a tanulós
időt meghosszabbítva, a szép idő miatt egy kicsit kint is olvastunk, de már
nyögvenyelősen tudtam csak a figyelmét koncentrálni, így hamar annyiban is
hagytuk a dolgot. Aznap a szülők is hamarabb végeztek, így a családot kint
hagytam egy kicsit egymásnap a kertben, én pedig visszavonultam kipihenni a
délelőttöt. Rám fért.
Szerda
délelőtt megszenvedtünk a közös olvasással. Aztán mint már egy ideje minden
nap, egy kicsit Minecraftoztam és Brawl Staroztam vele ebéd előtt.
A délutáni
tanulási idő nagyon jól indult, mert sikerült nyelvtannal kezdenünk, amit úgy
általában senki sem kedvel túlságosan. Jó, nem is haladtunk vele gyorsan, mert
mindig volt valami izgalmasabb megbeszélni és elmesélni való, viszont legalább
béke volt és rengeteget nevettünk.
De a nyugis
délutánnak ezzel kábé be is fellegzett, mert egyszer csak kopogtattak, és a
futárszolgálat három hatalmas dobozt helyezett le a bejárati ajtó elé. Mint
kiderült, a korábban a fiúcska őszi névnapjára ígért, majd nyárra módosított, végül
egyszer csak hétfőn megrendelt asztali számítógép volt az. A szülők még javában
dolgoztak, de onnantól kezdve a kissrácot nem lehetett leállítani. Eleinte
mintha felfogta volna, hogy délután fél 4-kor még nem tudja anyukája összerakni
neki a gépet, mert együtt időzítőt állítottunk be este 7-re, amin folyamatosan csekkolni
tudta, hogy még mennyit kell várnia. Ez az áldott állapot úgy 15 percen keresztül
ki is tartott, de utána megunta a dolgot, és még Hulk sem tudta volna
visszatartani attól, hogy az anyja nyakára járjon. Aki természetesen idő előtt
feladta az ellenállást, és teljesítette kisfia óhaját. Így 4 után mindkét szülő
a fiúcska szobájában tobzódott és szereltek és telepítettek gőzerővel.
Mit
mondhatnék erre?
Már értem,
miért szorult oly kevés türelem és megértés ebbe az okos gyerkőcbe.
Persze
közben folyamatosan mondogatta, hogy el sem hiszi, hogy ez valóban megtörtént,
meg mekkora királyság, hogy végre van saját gépe, de szívem szorult belé, egy
köszönömöt sem hallottam a szájából. Azért remélem, szűk körben jobban
kifejezte a háláját a szüleinek.
Bah, a csütörtök
nem éppen életem csúcspontjaként fog elraktározódni a memóriámban. Reggel
Doboztrollokat néztünk, ami kicsit darkos volt nekem, de azért cuki. És nagyon
nevettem a fiúcska reakcióin, amikor elcsattant egy-két puszi.
Aztán még
elég durcás volt, ezért alkut kötöttem vele, hogy megnézhet még néhány sorozatrész,
focizni is fogunk az udvaron, de aztán még ebéd előtt olvasunk egy kicsit. Nos,
az alkukba viszonylag könnyen belemegy, de a betartásukkal már komoly gondjai
vannak. Lazán le szokta tagadni az egyezségek rá eső részét, ha nincs hozzá
kedve…
Ez aznap sem
volt másként. Foci után egyrészt alig tudtam lebeszélni egy
vízipisztoly-párbajról, mert korábban meséltem neki a húsvéti locsolkodásról,
és ez a kilátás teljesen feltüzelte. Az apjával közösen tudtuk csak meggyőzni,
hogy hétfőig napolja el a terveit, és akkor is az időjárás függvényében fogjuk
csak megvalósítani őket.
Miután ezzel
megküzdöttünk, újabb rakás időm elment arra, hogy legalább minimális figyelmet
fordítson a házi olvasmányára.
Kedvenc felkiáltása
a „You are so annoying!” (Annyira bosszantó/idegesítő vagy), amit
előszeretettel használ minden egyes alkalommal, amikor valami nem az ő szájíze
szerint történik. Ilyen például, amikor a haverok valamit elrontanak a
játékban, amikor bárki arra kéri, hogy tanuljon, amikor próbálom meggyőzni,
hogy ne csak lógassa a lábát…
Aznap
sikeresen felidegesített annyira, hogy ugyanezzel vágtam neki vissza, ráadásul,
vele ellentétben, én szépen meg is indokoltam. De azt is kihangsúlyoztam, hogy
igazából nem ő, hanem a viselkedése akaszt ki engem. És van különbség!
Megint én
voltam a rosszfiú, de kivételesen az apjának sem volt ezt követően könnyű dolga
vele.
Képzeljétek,
aznap töltöttkáposztát ebédeltünk, és a szülőkkel nagy boldogan konstatáltuk,
hogy bár a fűszerezésük kicsit eltért, közös pontot találtunk a görög és a
magyar konyhában. Ebbéli lelkesedésünkben egyedül a kisfiú nem tudott osztozni.
De ezt már megszokhattuk.
Délután
apuka előkaparta a régi videójátékait, hátha valamelyik elfut a fia új gépén,
de sajnos csalódnunk kellett, mert a Star Wars ugyan elindult, de amikor a
tényleges játék része elkezdődött volna, egyszer csak leállt. Ezért a Beowulf
című 12-es animációs filmet kezdtük el nézni, akiről az iskolában már tanultak
töri órán. Fél óra elteltével viszont leállítottuk, mert annyira nem fogott meg
egyikünket sem.
Mivel Nagycsütörtök
volt, este néztem egy kis hazai misét, majd ezt követően egyik barátnőmmel
megnéztük a The Importance of Being Earnest-et, a kapcsolatot természetesen Messengeren
tartva egymással. Zseniálisan elvetemült!
Péntek
Nagypéntek volt. Ilyenkor csak háromszor vehetünk magunkhoz ételt, egyszer
lakhatunk jól, és húst nem ehetünk. Anyuka nagyon rendes volt egész böjti
időszak alatt, mert péntekenként mindig olyan menüt főzött, ami vagy húsmentes
volt, vagy külön készítette el hozzá a húst, amiből én nemes egyszerűséggel nem
szedtem. Ez aznap sem volt másként, és nagyon hálás voltam érte.
Reggeli után
meghallgattam az otthoni keresztutat, aminek minden állomását más mondta fel,
köztük én is, így tényleg egy rövid időre olyan volt, mintha a többiekkel
együtt imádkoznék mindenféle határok nélkül. Valamint érdekes rejtvény elé is
állított, mert nem volt feltüntetve, hogy ki melyik stációt olvassa, tehát
magamnak tippeltem meg. Valakinek az első szónál felismertem a hangját, másoknál
tovább tartott, vagy csak este, amikor a családommal is megtárgyaltuk a dolgot,
segítettek rájönnöm az illető kilétére.
Mivel anyuka
aznap már nem dolgozott, ő ült le a fiacskájával a két házi olvasmány
beszámolóit kicsit rendbe rakni.
Volt is mit.
Sajnos. Rosszul is éreztem magam emiatt, mert bár a Wonder-rel haladtunk, a
kissrác által összehozott mondatok, vagy inkább csak mondat-töredékek nem
nyerték el anyuka tetszését. Vajon lehettem volna rámenősebb? De néha már azt
sikernek éreztem, amikor hajlandó volt egyáltalán leírni valamit…
Azért egy
kicsit reménykedem, hogy hátha a fiúcskának eztán leesik majd, hogy ha velem
egy kicsit megerőlteti magát, elég egyszer dolgoznia. Csalfa, vak remény…
Jajj, hogy
fokozzam még az aznapi bűnbánatomat, azt is be kellett vallanom anyukának, hogy
reggel oda nem figyelve túl korán öntöttem bele a forró vizet az üvegkancsóba, amikor
teát akartam főzni magamnak, és az egyszerűen kettétörött. Hála az Égnek, a
kínos események nem folytatódtak.
Délután még
játszottunk is egy nagyot a kissráccal. Eleinte a tabletjén, aztán megnéztünk
néhány vicces videót, majd macskák lettünk, és egyszer csak azon vettem észre
magam, hogy szupermacskák vagyunk, akik megmentik a világot az gonosz Pingvin
plüss ördögi mesterkedéseitől. Ez abból állt, hogy fel-alá trappoltunk és
kúsztunk a házban, miközben vernyákoltunk és új szuperképességeket találtunk ki
magunknak. Nagyon felemelő volt…
Este még
megnéztem a nagypénteki szertartást, majd telefonáltam egyet a szüleimmel, és
szokásomhoz híven egy jó könyvvel bújtam be az ágyba.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése