A szombatom egy
több mint másfél óra videóchattel indult, ami fel se tűnt!
Komolyan,
régebben sokszor egy negyedórás telefonbeszélgetés is komoly energiákat vett ki
belőlem, a távolság viszont meghozta, hogy fél óránál alább sose adjam, ha
telefon- vagy videóhívásról van szó. Érdekesnek tartom időnként tanulmányozni a
távolság és a bezártság rám gyakorolt hatásait.
Aztán
egészen meglepően folytatódott a napom.
A fiúcska
már korábban bepróbálkozott a szüleinél, hátha megengedik neki, hogy megnézze a
Ted című filmet. Szerencsére nem járt sikerrel. Viszont, amikor ebéd előtt a
Deadpool-ra kérdezett rá, az apja gondolkodás nélkül rábólintott, mondva, az első
részt már úgyis látta néhány éve (!). A meglepetések még nem értek véget, mert
kedvenc kissrácom szuper figyelmességről tanúbizonyságot téve először nálam
érdeklődött, hogy láttam-e a filmeket. Tudja, hogy szeretem a szuperhősös
történeteket, ezért az a része nem volt kérdés, hogy szívesen megnézem vele ezt
is, de azt be kellett vallanom, hogy ezek a filmek eddig kimaradtak nekem. Tehát,
a kedvemért az első részt néztük meg először, hogy tisztában legyek a
miértekkel. Teljesen el voltam képedve. Általában nem rajongok a túl sok
káromkodásért a filmekben (és sehol máshol), de ettől, és a brutalitásától
eltekintve eszméletlen vicces volt a történet.
Aznap a
zongorázásnál sem kellett veszekednem a fiúcskával, sőt néha kifejezetten
koncentrált is.
Utána,
mielőtt belekezdtünk volna a Deadpool második részébe, mivel ő sem tudott
napirendre térni afelett, hogy tényleg megnézhetjük a filmet, többször is
rákérdezett az apjánál, hogy valóban megengedi-e, vagy csak ugratott minket.
Mire apuka azt felelte, hogy ha továbbra is ezzel zaklatja a fiacskája, még a
végén felülbírálja a döntését.
Erre a kissrác elhallgatott. Lám, lám, néha ő
is érzi, mikor éri meg csendben maradni.
A második
rész kissé erőltetettnek hatott számomra. Voltak benne jócskán elhúzott
jelenetek, de a popkulturális utalások így is elszórakoztattak. Ez mondjuk
azzal járt, hogy akárhányszor elnevettem magam, magyarázhattam a fiúcskának,
hogy miért volt vicces az a jelenet. Na, ez fárasztó volt.
A mozi-nap
viszont még nem ért véget. Egy családi csevejt követően barátnőmmel belevágtunk
a közös filmezésünk következő epizódjába, vagyis az új Kisasszonyokba. Az
émelyítően szirupos végétől eltekintve, egész jó feldolgozás volt. Komolyan, a
végére kedvet kaptam ahhoz, hogy író legyek.
Azt azért be
kell vallanom, hogy három film egy nap alatt egy kicsit sok. De csak magamra
vethetek.
Vasárnap nem
volt tojáskeresés, ellenben a húsvéti barbecue megismétlődött.
A dupla
húsvét gondolata nagyrészt kárpótolt azért, amiért a megszokott hagyományok
idén kimaradtak. De megismertem egy újat.
Mielőtt
nekiláttunk volna az ebédnek, mindenki vett magának a tálból egy főtt pirostojást,
és kvázi párharcot vívtunk velük. Mivel négyen voltunk, az első körben anyuka
apukával, a fiúcska pedig velem került párba. Marokra kellett fogni a tojást,
és először a tetejét a másik tojás tetejéhez, majd az alját a másik aljához
kellett hozzáütni. Az nyerte a kört, akinek kevésbé, vagy egyáltalán nem repedt
meg a tojásának a héja. A második fordulóba anyukával jutottunk be, és
megismételtük a műveletet.
Az úgy
nevezett kezdők szerencséje mellém szegődött, mert megnyertem a versenyt!
Juhú!
Fogalmam sincs, hogy mi értelme volt, de nagyon élveztem. Eztán már jóízűen
láthattunk neki az ebédünknek.
A nap
hátralevő részében a család a rokonokkal és barátokkal videóbeszélgetett, én
pedig a szokásos vasárnapi programok mellett ki nem találnátok, mit csináltam… olvastam.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése