Milyen az,
amikor konkrétan semmi említésre méltó nem történik az emberrel?
Nos, ez a
hétvége pont olyan volt.
Mivel a
kissrác ezalatt a két nap alatt nem kereste a társaságomat, én sem jártam a
nyakukra. Hagytam, hadd legyenek csak hármasban, élvezzék a nyugodt hétvégét, a
szép időt, és azt, hogy együtt lehetnek.
Csak kicsit
sajnáltam magam, de aztán hamar megvigasztalódtam, mert több barátom is rám
írt, érdeklődött (ennek egy része a blogom körüli csend miatt volt, de néha én
is lehetek lusta…). Ezért sokat beszélgettem, még annál is többet olvastam,
sétáltam, és természetesen keresztényi kötelességeimnek is eleget tettem.
Egy érdekes
gondolat is megfogalmazódott bennem.
Amikor
aupairnek álltam, minden nyilvánvaló (nyelvvizsga megszerzése) és kevésbé
nyilvánvaló (mit akarok kezdeni magammal?) okok között egy kicsit talán az is
szerepet játszott, hogy megszökjek az otthoni iskolarendszerből, a napról napra
készülős tanítás elől. Egy darabig ez remekül sikerült is, aztán beütött a
karantén. Ahogy az elmúlt két hét beszámolóit olvashattátok, természetesen nem
egyszemélyes általános iskolát kellett nyitnom, még csak nem is komplett
tanítási órákat kell összeállítanom, de azzal, hogy nem csak délután vagyok mostanság
a fiúcskával, hanem szinte egész nap, mégis egy kicsit a nevelőnők munkájára
emlékeztet a saját helyzetem. Vagy legalábbis ezt a fogalmat érzem a legközelebb
ahhoz, ami most velünk aupairekkel történik.
Már, akik
bevállalták, hogy csak azért is kint maradnak a vendéglátó családjuknál, és
igyekeznek minél jobban a szülők segítségére lenni.
Mert végül
is, még ha az iskolák itt új anyagokat nem is nagyon adtak ki otthoni
tanulásra, azért az ismétlés során folyamatosan felmerülnek olyan kérdések,
amiket meg kell válaszolni, olyan fogalmak, amiket el kell magyarázni akkor is,
ha már korábban tanultak róla a gyerekek. Emellett ki is kell valahogyan
tölteni az adott napot. A leckeírás csak egy része annak, amivel le lehet
(kell) foglalni a gyerekeket, amíg a szülők dolgoznak.
Részemről az
számít sikeres napnak (és ebből sajnos kevesebbet tudok produkálni, mint
szeretném), amikor:
egy, a
mindennapos teendők mellett sikerül a rám bízott fiúcskát egy kicsit
sportolásra bírnom. Mert az energiamennyiségével csak a lustasága vetekedhet,
és ami egyik nap tökéletes volt, másnap a világ legnagyobb hülyesége. Nem
mondom, hogy nem hoz le ezzel a hozzáállással az életről, mert elég gyakran, de
új utakra is ösztönöz.
Kettő, amikor
kicsit tudunk barkácsolni, kézműveskedni, vagy valami kreatívat művelni.
Megjegyzem, erre is egy külön művészet úgy rávezetni, hogy azt érezze, mindig
is ezt akarta csinálni, és elfelejtkezzen róla, hogy amúgy mindent utál, helyette
pedig teljes lelkesedésével belevesse magát az előtte álló kalandba.
Három,
amikor (még ha a kézműveskedés nem is jön össze) olyan játékot játszunk, ami
köszönőviszonyban sincs az elektronikával, hanem helyette a megszámolhatatlan
mennyiségű játékával és a nagybetűs képzelőerővel jár karöltve. Talán ezt a
legkönnyebb elérnem, mert elég a Marvel és Transformers figurákat
meglebegtetnem az orra előtt, és máris van egy ötlete, hogy mit játszhatnánk el
aznap.
Nem mondom,
vannak elvárásaim. És bőven van hova fejlődnöm…
Tehát üdv
néktek, Agnes Gray és Jane Eyre, Nanny McPhee és Mary Poppins, valamint kedves
Mária kisasszony!
Jó példával
jártok előttem, de azt is tudom, hogy olyan nem lehetek, mint ti (szegény Gray
kisasszony sorsával talán mutathatnék egyezéseket, de ők Jane-nel csak a tiszteletadás
miatt kerültek be a felsorolásba, bocsi). Se varázserőm, se feneketlen táskám
nincsen, de még gitározni sem volt kitartásom megtanulni. A keleti szélről nem
is beszélve…
Ezért inkább
a saját utamat járom, és a rendelkezésemre álló lehetőségekből igyekszem a
tőlem telhetőt kihozni, természetesen a saját lelki egészségemet is szem előtt
tartva.
És minden
aupairnek hasonlókat kívánok!
Szívből jövő
elismeréssel:
Zsófi
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése