A tizennegyedik hét, avagy a negyedik karanténban

Vasárnapról hétfőre virradóra megérkezett a rossz idő. A Húsvéthétfő hidegen, szelesen, esősen, szóval erőst lehangolóan köszöntött, és az időjárás a hét további részében sem javult számottevő mértékben. Ennyit az időjárás jelentésről. Sajnos ez azt is jelentette, hogy le kellett mondanom a várva-várt vízipisztolyos locsolkodásról is.

A szülők szabadságon voltak, hiszen ez lett volna az a hét, amikor a család az USA-ba megy rokonokhoz, én pedig hazautazom Magyarországra.

A nyilvánvaló tényeken kívül (nem utazott senki sehova) ez annyiban érintett engem, hogy a héten nem kellett tanulnom a kisfiúval, mert azt a szülei bevállalták, szóval vállamat csak a zongorázás és a játék „terhe” nyomta. Nagyon kényelmes volt.

Amilyen sok időt töltöttem együtt az egész családdal előző hétvégén, olyan keveset hétfőn. A legtöbb interakció akkor történt közöttünk, amikor lementem a konyhába elemózsiát összeszedni magamnak. Zavarnia kellett volna? Nem zavart. Sőt, introvertált Zsófikának kifejezetten bejött a helyzet. Néha ki kell pihenni azt a temérdek társas helyzetet, amibe a karantén kényszerít minket.

Így egész nap olvastam, blogoltam, leveleztem.

Bár azt írtam, hogy a materiális locsolásról le kellett mondanom (a parfümös változatot és a pohár vizet inkább nem említettem), virtuálisan mégsem hervadtam el. Példának okáért öcséim és még nagypapám is kitettek magukért. Nagyon kreatívan megoldották a feladatot a helyzethez illő versekkel és videóval (!).

A kedd már dolgosabban telt. A délelőtt az enyém volt, de délután már igénybe lettem véve egy Minecraft házépítéshez. Jajj, micsoda teher… Aztán egy kis időre balettos csoportomhoz is csatlakoztam némi online gyakorlásra, ami számomra annyiból állt, hogy figyeltem őket, ahogy tudják a koreográfiákat, amik nekem már teljesen kiröppentek a fejemből. De legalább nyújtottam egy kicsit. Majd egyszer csak berontott a kissrác, hogy zongoraidő van, és tényleg perceken belül kezdődött is a Skype órája.

Hiába gyakorlok együtt vele majdnem minden nap, az utóbbi időszakban elég ritkák azok az alkalmak, amikor igazán partner is benne, és hajlandó anélkül megfogadni a tanácsaimat, hogy fitogtatnom kellene, mennyivel képzettebb vagyok nála zeneileg. Tehát folyamatosan dolgoznom kell a bűntudatom (legalább részben) elengedésén amiatt, hogy ennyire hullámzóan teljesít a fiúcska, hiszen főleg az órai helyzetben igen kevés ráhatásom van a teljesítményére. Ott leginkább csendes megfigyelő vagyok, aki olyankor lép színre, amikor a tanárnője a virtuális keretek miatt nem tud neki megmutatni valamit. Sajnos azt vettem észre, hogy legjobban az alkukra és az adok-kapok helyzetekre reagál. Ritka jó kedvében kell lennie ahhoz, hogy mindenféle ajándék ígérete nélkül, a figyelmét tényleg az adott feladatra fordítva megcsináljon valamit. Ezért többnyire a gyakorlásért plusz közös játékidő jár, ami belegondolva, még egész jó megoldás, mert legalább együtt vagyunk. Ez kedden sem volt másként, így már este kilenc volt, mire azt mondtam, hogy ha neki nem is, de nekem már szükségem van arra, hogy egy jó könyvvel vízszintesbe helyezzem magamat.

A szerda is hasonlóképpen telt. Volt rengeteg szabadidőm (furcsa érzés volt ennyire dologtalannak lennem), de néhány órát játszottunk is a kisfiúval, és természetesen a zongorázás sem maradt el.

A nap első számú híre: ideszokott egy mókus a kertünkbe!!!

Annyira édes volt, hogy néha még a játékot is megszakítottuk (nagy szó), mert muszáj volt megcsodálnunk, ahogy a teraszajtónál állva kéri az újabb adag földimogyoróját (a kis szemtelen), vagy a pázsiton és a fákon keresi a megfelelő rejtekhelyet az elemózsiájának. Megjegyzem, másnap reggel már megint ott várt a kis mókus, hátha nem csak egy napig tart a kaja csodája.

A nap második híre: Anyuka és a kissrác délután tojást festettek.

Szép pirosat ráadásul, amit meglehetősen szokatlan volt látni így Húsvét utáni héten. Emlékeztetnem is kellett magamat arra, hogy oké, az „én” Húsvétom már megvolt, de a görög Húsvét még csak ezen a hétvégén lesz.

A héten kocka csütörtököt tartottunk. Amikor csak volt egy kis játékidő, a kedvenc játékaival játszottunk, és bár a szerver engem többször is ledobott, nem adtuk fel. Azért késő délután egy kicsit mozogtunk is. A rossz idő miatt esélyünk sem volt kimenni az udvarra, ezért a szülők szobájában kezdtünk el baseball-ozni egy szivacslabdával és felfújhatós ütővel. Vicces volt, hogy amíg ő volt az ütő- én pedig a dobójátékos, minden remekül ment, még karakterünk és csapatnevünk is volt a játék több fordulója alatt, ám amint posztot cseréltünk, nagyon hamar unalmassá vált a játék. Pontosan tudom magamról, hogy nem vagyok kiemelkedő ütőjátékos (métában elég tapasztalatot gyűjtöttem az évek folyamán), de a fiúcska dobójátékoskén még engem is alulmúlt. Gyönyörűen körbe dobálta az ütőt, kezdve a túl magas vagy túl alacsony labdákkal, folytatva a hátam mögötti területtel, (még egy kis dobástechnikai oktatást követően is), amivel már igazán nem tudtam mit kezdeni. Miután negyedórával később mindössze két sikeres ütést tudhattunk magunkénak, feladtuk ezt a reménytelen helyzetet.

Este hallottam, hogy az apjával is baseballozott egy kicsit.

Pénteken beütött a krach. Aznap meg sem próbáltunk más felállással játszani, ezért egy különösen jól sikerült dobásomat követő meglepően erőteljes ütéssel sikerült levinnünk a csillár egyik üveggömbjét. Rettenetesen kínos volt. Persze nem lett leüvöltve a hajunk, de érezhető volt a szülői neheztelés, amikor megkértek, hogy takarítsunk fel rendesen, aztán apuka inkább átvette a porszívót, és megkért, hogy keressünk valami nyugodtabb elfoglaltságot magunknak. Ilyenek előfordulnak egy gyerekkel rendelkező háztartásban, és az évek alatt megtanultam, hogy ha egy-egy balesetet követően tesóimmal meghúzzuk magunkat, hamar helyreáll a családi béke. Nos, mondhattam erről akármit a kisfiúnak, ilyen finomságokra abszolút érzéketlen volt. Ó, ha a szülői szobában nem lehet, akkor menjünk a tiedbe, vagy az enyémbe, és folytassuk a játékot, amivel ma már okoztunk egy balesetet. Biztos nem fogunk idegrángást okozni vele a szülőknek… Á, dehogy.

Végül, mivel olyan szinten nem voltam partner a játék folytatásában, amit még korábban nem tapasztalt, és közben elérkezett a délutáni tanulási idő is, nagy megkönnyebbülésemre, a fiúcskának sikerült annyiban hagynia a dolgot.

Huhh, gyorsan el is menekültem, és meg sem álltam egy újabb regény világáig.

😅