A vasárnapot
hétfő követte, amit nem csak Garfield utál, hanem a kisfiú is. Nem is tudtam,
hogy mi lesz, ha délutánig fennáll ugyanez az állapot.
És bár hazafele
még kitartott a rossz hangulat, de már volt egy meglepetés a tarsolyomban… 😎
Még jó, hogy
takarítós napom volt, meg sorozatot néztem, és vártam a nyelviskola válaszára,
hogy mikor tudok bemenni felméretni magam, így volt időm gondolkodni, és
kitalálni a délutáni programunkat. Egyrészt olyan cuki uzsonnafejet készítettem
neki kenyérből és gyümölcsökből, hogy ha ettől nem vidult volna fel, akkor nem
tudom mitől, másrészt tervbe vettem, hogy ha nincs sok házija, végre megcsináljuk
a mi kis délutáni „To do list”-ünket, amin meg tudjuk tervezni a délutáni
programok sorrendjét, és ki tudjuk pipálni, amin már túl vagyunk.
Természetesen
induláskor jött az üzenet a szülőktől, hogy ma már kézműveskedni is kéne.
Tényleg? Csak egy hete tervezem, de sose volt egy teljes óránk, hogy rendesen bele
tudjunk feledkezni a ténykedésbe. Mindegy, visszaírtam, hogy persze,
fogunk.
Így, amikor
meguntam a kisfiú pufogását, bevetettem a meglepetést. Mondtam, hogy „valaki” vár rá
otthon… De ki lehet az? Nő vagy férfi? Anya vagy apa? Egyik barátja? Hazáig
kérdezgette, hogy mégis kire gondoltam. De nem csak az ezzel járó izgalom,
hanem maga a fejecske is nagyon tetszett neki, rögtön le kellett fotózni, és
elküldeni apának. 👌
Ezzel a
huszárvágással megnyertem a napot!
Mivel házit
nem hozott haza (Hál’ Istennek!), a kézműveskedésre is bőven volt időnk, és a
végén kijelentette, hogy ez volt élete legjobb műve.
Természetesen
rögtön fel is avattuk a táblánkat, mert kipipáltuk rajta a játékot, a kajálást,
majd a zongorázást és az olvasást is. Házi meg ugye nem is volt.
A hét többi délutánja
is nagyjából jól telt. Egy kis játékkal mindig elő tudtam készíteni a terepet a
„rettenetes” leckeíráshoz. De a zongorázással ahogy telt a hét, egyre jobban
meggyűlt a bajom.
Nem bírja
kivárni azt az időt, ami a lassú gyakorlás révén az alapokat megerősíti. Amint
először sikerül jól eljátszania lassan, rögtön gyorsabban akarja, ami persze
nem jön össze, amin meg kiakad… Persze ismerős, emlékszem erre én is.
De legalább
ő hajlandó gyakorolni, nem úgy, mint annak idején én…
Pénteken
terepfutó versenyen volt a kissrác, ahova apuka ment érte, így csak otthon
kellett volna várnom őket kajával, de persze a suliban felejtette a szemüvegét,
tehát mehettem érte.
Előtte gyors
szótárazás, felkészülés arra, hogy a portásnak mit kell mondanom, hogy beengedjen.
Amikor
megérkeztem negyed 5-kor a kaput már zárva találtam. Csöngettem, de senki sem
reagált. Na, mondom, ez az én szerencsém. Már éppen feladtam volna, amikor,
mint a hős megmentő, pont a kisfiú tanárnője tűnt fel a láthatáron, a kapu
túloldalán. Beengedett, és csak annyit kellett mondanom, hogy a szemüveg itt
maradt, mondta, hogy várjam meg, és kihozta nekem (az utcai cipővel egyetemben).
Tehát nesze neked lázas felkészülés és szép mondatok összeállítása! De így volt
a legjobb, ami már csak hazaérve tudatosult bennem igazán, hogy mégis mekkora
esély volt rá, hogy pont az az egy tanárnő indul éppen haza, akivel ismerjük
egymást, és aki a legjobban tud nekem segíteni.😇
A
nyelviskolákról (mert többet is meglestem) még bővebben írok valamikor, de legközelebb
a második hétvége eseményeivel jelentkezem. 😄
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése