Az ötödik hétvége

Azzal a szilárd elhatározással jöttem ide ki, hogy nem forszírozom azt, hogy magyarokkal is találkozzak. Mert ha folyamatosan az anyanyelvemen beszélnék, hogy fejlődne gyorsan az angolom?

(ez költői kérdés volt) 

Mégis, azért elkezdtem igényelni, hogy találkozzak olyanokkal, akikkel hasonló helyzetben vagyok. Persze, most már elég sok aupairt ismerek közel s távol, és igen, nagyon jól meg tudjuk beszélni a vendéglátó családdal és a gyerekekkel kapcsolatos dolgokat. De nem onnan jöttek, mint én. És láttam a sok francia és német lányon, hogy mennyivel magabiztosabbak csak azáltal, hogy van a baráti körükben még legalább egy valaki, akivel jobban meg tudják érteni egymást. Mert valljuk be, jól elbeszélgetünk angolul, de ez még csak a felszínt kapargatja ahhoz képest, ahogyan otthon a családdal vagy a barátainkkal elbeszélgettünk.

Tehát, ja. Az Angliai magyarok facebook csoportban szembe jött velem egy esemény még korábban, a már előző írásomban is említett Alvin koncert. Így gondoltam, miért is ne? A zenéjüket szeretem, főleg a régebbi számaik közül elég sokat ismerek, de azóta az újabbakat is meghallgattam. Tehát megvolt az egyik program.👍

A másik találkozó szombatra már korábban meg lett beszélve a hazai ügynökségem itteni partnerügynökségével. Vagyis ők is szerveztek egy aupair találkozót azoknak a lányoknak, akik valahogyan rajtuk keresztül jöttek ki Angliába.

Vasárnapra pedig találtam magyar nyelvű misét, igaz, hogy a város túlfelén, de akkor is.

Mondjuk azt nem nagyon értem, hogy tulajdonképpen miért nem ezzel kezdtem, amikor kijöttem? Mert konkrétan ennyit kellett bepötyögnöm, hogy „magyar nyelvű mise london”, és láss csodát, mindent seperc alatt megtaláltam… 😅

Kezdődjék a szombat.

Mivel már pénteken kitakarítottam, szombat reggel csak kényelmesen megreggeliztem, tettem-vettem egy kicsit, és röviddel a vendégek érkezése után (akik a szombat éjszakát töltötték itt, majd vasárnap délután a két család együtt elutazott egy kicsit kikapcsolódni, hogy csak kedden térjenek majd haza) leléptem.

A King’s Cross pályaudvarhoz érve már szakadt az eső és a szél sem kímélte az esernyőket, ezért egy rövid képeslapvásárlós kitérő után bevetettem magam a British Library épületébe. Nos, amikor a bejáratnál szigorú táskaellenőrzés fogadott, és nem nagyon tudtam értelmezni, hogy a jegyek most tulajdonképpen mikor és hova érvényesek, valamint győzött a gyávaság, és az információnál sem kérdeztem rá semmire, elnapoltam a könyvtár alaposabb megismerését. Helyette felmértem az ajándékbolt és a könyvesbolt kínálatát, és gazdagabb lettem egy régi könyvtári kölcsönzőjegy mintájú zoknival. Nahát, ki gondolta volna? 😮

Egy kávéval később némi kaját is felvásárolva a 9 és ¾-ik vágány felé vettem az irányt. Mivel még mindig volt egy órám az aupair találkozó megbeszélt időpontjáig, elég időm jutott arra, hogy kivárjam a soromat, és fotózkodjak a falnál nyakamon lobogó kölcsönsállal a házam színeiben (jelen esetben Griffendél). Közben azt is kigondoltam, hogy hogyan akarok pózolni, mert ugye az túl snassz lett volna, ha csak fél lábamat bénán felemelve mosolygok a kamerába. Amúgy viccet félretéve igazi hősök a segítők, mert a hatszáztizenhetedik embernek is mosolyogva segítettek a megfelelő pozíciót beállítani, ha mégsem sikerült, a képet újra és újra megismételni, míg jó nem lett, vagy éppen megvárni, amíg a hozzátartozók lefotózzák őket a telefonjukkal. Nem az én tisztem eldönteni, hogy mennyire voltam fura, amikor a srác segítségéből nem kérve kijelentettem, hogy ha nem gond, van egy saját elképzelésem. És ugrottam… A csajok szerint, akik utána a boltban előhívták nekem a képet, olyan lett, mintha elvesztettem volna az irányítást a kocsi felett, miközben nekifutottam a falnak.

Király! 😎

Utána találkoztam az aupairekkel. Nagyjából Természetesen először bemutatkoztunk mindannyian egymásnak (név, ország, mióta vagyunk Londonban, gyerekek száma és életkora), majd néhány percen keresztül kínosan hallgattunk…

Amikor végre kicsit feloldódott a hangulat, a mellettem álló francia lánnyal kezdtem el beszélgetni, majd két német lány is beszállt a társalgásunkba, szóval végül is a kávézóban is egymás mellé ültünk le. Majd körénk gyűlt a többi német lány is… Mind a hatan. Ebből, mint már kitalálhattátok, az következett, hogy igen gyakran fordult át a társalgás angolból hirtelen németbe. Kissé Déja Vu érzés munkálkodott ilyenkor bennem, mintha már átéltem volna ezt… (ja igen, amikor a törzshelyünkre ültünk be néhány hete, csak akkor francia többség volt) Most a francia lánnyal néztünk néha össze értetlenül, mert szégyen, de kvázi kukába dobhattam a 9 év német tanulásomat, mivel néhány elkapott szón kívül nem értettem semmit. 😑

De amikor a közös nyelven beszélgettünk, nagyon jól érteztük magunkat. Búcsúzkodás előtt pedig lefutottuk az Instagramon bekövetős, WhatsApp-on felvevős és csoportot létrehozós köröket, majd ment ki merre látott, miután megbeszéltük, hogy legkésőbb következő hónapban látjuk egymást.

Így elindultam az Underworld irányába, hogy kezdetét vegye a magyar hétvégém.

Odaérve tudtam, hogy jó helyen járok, mert mindenhonnan magyar beszélgetésfoszlányokat sikerült elcsípnem. Ennek ellenére kicsit elveszettnek éreztem magamat, mert nem mertem egy baráti körhöz sem odamenni. Végül én lettem megszólítva egy háromfős haveri kör által.

És mit ad Isten? Egyikük a földim volt! Ugyanúgy a kerületben lakott, mielőtt kiköltözött nyolc éve! Na, erre mondják, hogy kicsi a világ! 😀

A koncerten végig velük voltam, beszélgettünk, énekeltünk, jól elvoltunk.

Őket mondjuk maga a zene nem mindig kötötte le annyira, mint engem. Mivel idén 27 éves az Alvin és a Mókusok, egy kis válogatást hoztak a nagy kedvencekből, aminek nagyon örültem, mert a régi számaikat jobban ismerem, mint az újabbakat. Bár annak idején sokáig nem tudtam megbarátkozni a dalok nyelvezetével, mostanra már nem zavar. Így némelyikre tomboltam, más daloknál a refrént fújtam, megint másoknál, amikor énekelték, idéződött fel bennem, hogy ja, tényleg, ez a szövege… Aztán voltak olyan számok is, amik teljesen újak voltak számomra, bár már vagy húsz évesek.

Meg is könnyeztem némelyik dalt. Nem is tudom, idekint más hangsúlyt kapnak szememben a hétköznapibb dolgok, így hajlamos vagyok random elbőgni magam egy apróságon is. De ezek a könnyek jól esnek. Mindegy. Összességében nagyon jól éreztem maga a koncerten annak ellenére is, hogy a nagybetűs legkedvencebb számomat nem játszották! Volt egy pillanat, amikor azt hittem, hogy az következik, mert úgy lett felkonferálva, mint az este legszomorúbb száma, de csak az El*ott szerelem volt. Szerintem ez szomorúságban még csak meg sem közelítette az Ami az életben nem lehet a tiéd-et.

A koncert után megismertem az egyik srác (ööö, 30 felett vannak már mindannyian, de képtelen vagyok más szavakkal jellemezni őket) feleségét is, valamint néhány lánnyal kiegészülve a földimnél egy rögtönzött házibulit tartottunk. Remekül elszórakoztunk. Az egész punnyadva beszélgetős, hülyülős helyzet az otthon hagyott baráti körben töltött estéimet idézte fel bennem, annak ellenére, hogy azért más az itteni világ, mint amit megszoktam. De így is nagyon nehéz volt otthagynom őket, amikor hajnali 1 körül elindultam haza, mert vasárnap kelnem kellett. Velük is elérhetőségeket cseréltem, hogy majd még össze tudjunk futni.

Vasárnap két óra busz-metró-metró-busz utat követően eljutottam a londoni magyar házba, a Szent István Házba. Ott vettem részt szentmisén, ami végre magyar nyelvű volt, így nem csak tudtam vagy kikövetkeztettem, hogy éppen hol tartunk, hanem értettem is. Jó érzés volt látni a magyar katolikus közösséget, és bár utána nem maradtam beszélgetni, biztos, hogy vissza fogok még menni időnként. Csak ne lenne olyan messze! Tényleg, a napomból négy óra csak az utazással telt el. Ez volt az igazán fárasztó.

Mire délután 3 fele hazaértem, a család és a vendég család már elutaztak, így a ház csak az enyém volt. Ezt pizzával, blogolással és sorozatnézéssel ünnepeltem. Micsoda buli volt! 👌

A hatodik hetem kicsit más lesz, mint az elmúlt néhány, mivel az angol iskolák félévkor egy hétre bezárnak, így a családok elutaznak és/vagy az aupairek kicsit több melót kapnak, mivel a gyerekeknek egész napos felügyelet kell, amíg a szülők dolgoznak.

Számomra hétfőn és kedden nyugi lesz, szerdától péntekig pedig egész napos babysitting-re számíthatok. De a nyelvsuliban kaptam egy hét szünetet, és az óráimat később bepótolhatom, így nem bukok el egy fontot sem, aminek nagyon örülök. Tetszik ez az aupair-barát hozzáállás! 

😍