A tizenhetedik hét, avagy a hetedik karanténban

Elkezdődött a beszoktatás.

No, nem az óvodába vagy az első osztályba, de az újból megváltozott tanítási-tanulási körülményekbe. A szülők úgy döntöttek, hogy a kisfiuk már elég nagy ahhoz, hogy legalább délelőtt egyedül birkózzon meg a tanulnivalójával. Elméletben ez remekül működött is, de nemhiába hívják ezt teljes nevén beszoktatási időszaknak, ami magában foglalja, hogy igenis, ezt meg kell szokni, valamint ennek folyamata van, tehát kicsit hosszabb időt vesz igénybe néhány másodpercnél.

Ez azt is jelentette, hogy megkértek rá, akármit hallok is, ne reagáljak… Na jó, ezt most erőst kisarkítottam. De lényeg a lényeg, megbeszéltük, hogy a délelőtt az ő felelősségük lesz, nekem meg úgyis elég dolgom lesz délutántól estig.

Tehát az első nap végighallgattam, ahogy az első videós óra után egyedül tanulás címszó alatt a kissrác folyamatosan az anyján lóg, amikor pedig mégis az apján volt a sor, bizonyos időközönként felharsant az „Üljlevégre” és a „Figyeljkérlek”. Ó, igen. Ismerős.

A délutáni online órára már én is beültem a fiúcska és anyuka mellé, a háttérbe. Pont mikor belekezdtünk volna a kettesben töltött délutáni rutinunkba, jött be az apja, hogy ukázba adja a rugby felszerelésbe öltözést, mivelhogy egy meglepetés videóhoz szüksége van ránk. Így az udvaron lefilmeztem a kissrác „valakitől” (apja) megkapja a labdát, majd tovább dobja, hogy aztán a majdan elkészülő videóban ugyanez megismétlődjön egy másik gyerekkel a rugby csapatából.

Ha már végre kimerészkedett a gyerek a zöldbe, gyorsan lecsaptam a kínálkozó lehetőségre, és a délutáni leckeírást eltolva még majd egy órát játszottunk odakint a rugby labdával és a tramburinnal, amit azóta is a karantén leghasznosabb játékának tartok a játéklehetőségek végtelen variálhatósága, és a kis kerttel rendelkező családok gyerekeinek lefárasztásában betöltött szerepe miatt. Így alakult, hogy talán először az együtt töltött néhány hét során kipirosodva és leizzadva tereltem be a kisfiút a házba, tökéletesen elégedetten magammal. 😎

Gyorsa ruhacsere után már tényleg nekikezdtünk a házi feladatnak. Nyugiban megcsináltuk a felét, majd negyed óra játékszünet után befejeztük az egészet. Kísérletként a hallás-hangok témakörben kellett elvileg képet készíteni a rezgés szemléltetésére a megütött „dobon” lévő rizsszemek mozgásáról. De hogy lehetne jól elkapni egy folyamat megfelelő pillanatát profi eszközök nélkül? Ezért fénykép helyett a videót javasoltam, amit mondjuk kétszer is újra kellett forgatnunk, mivel az első változat túl nagy volt, és nem tudtuk feltölteni a Google Classroom-ba. De megérte. Olyan pluszpont várt minket másnap, amikor megkaptuk az értékelést, mint a fejünk.

És akkor most már tényleg befejeztem a dicsekvést… 😁

Amikor estefelé a fiúcska már a haverjaival játszott, nosztalgiáztam egy sort azon, hogy aznap volt a gimis ballagásom nyolcadik évfordulója. Megöregedtünk! Ennek ünnepléseként barátnőmmel a Clueless-t (Spinédzserek) néztük meg aznapi Netflix Party-nk keretein belül. Sokkal kínosabb és viccesebb volt, mint amire emlékeztem.

A kedd is hasonlóképpen kezdődött, a beszoktatással. Aztán közbejött egy váratlan telecom mindkét szülőnek, az angol háziban pedig aznap nem sok segítségemet vette a kisfiú, amikor elakadt. Így hát mit volt mit tenni, játszottunk, amíg el nem kezdődött a délutáni órája. Akkor már anyukája is csatlakozott hozzánk, pontosabban felváltott engem, szóval tudtam egy kicsit pakolászni a konyhában, hogy legalább ezzel segítsek anyukának.

Aztán jött egy jókora összeomlás a fiúcska részéről, mert elszúrt valamit óra közben. Még jó, hogy az apja éppen ráért, mert abban a helyzetben ő találta meg a megfelelő szavakat a helyzet orvoslására. Aztán segített neki a másnapi prezentációjára felkészülni. Miután ily módon a kissrác megnyugodott, csatlakoztam hozzájuk az udvaron, és a fiúk megtartották nekem életem első rugby edzését. Kicsit vicces volt, ahogy a kisfiú a valószínűleg az edzőjétől ellesett szófordulatokkal „oktatott és buzdított”, vagyis fura hasonlatokat használva, némileg megalázó stílusban ordibált velem. Hát, a fiúknál lehet, hogy ez beválik, de nálam… 

Utána csak adogattuk egymásnak a labdát, és a kettőnk által ismert összes nyelven elszámoltunk legalább 10-ig (angol, görög, magyar, francia), valamint spanyolul egészen 4-ig. Néhány szót is megtanítottunk egymásnak.

Csak ezt követően ebédeltünk, de részemről még tovább is megérte volna várni rá, annyira finoman főz anyuka!

Miután jól belaktunk, a töri lecke felét megírtuk, és egy extra tesztet is megoldott a kissrác. Ezt követően apukájával játszott, így rám már csak az esti zongora óránál volt szükség, amit, ha nem figyelmeztetem őket, lazán kiment volna a fejükből. Semmi meglepő nem volt abban, ha emiatt az akció miatt csak a szülőktől kaptam hálás pillantásokat. 😛

Szerdán is hamarabb csatlakoztam a kissráchoz, mert megint online meetingje volt a szülőknek, de ezúttal a matek leckéjét ellenőriztem, és figyelmeztettem, ha valahol hibázott. Jó hír, hogy amint odaböktem egy hibás műveletre, ő is rögtön levágta, hogy mi volt a gond, és gyönyörűen korrigálta minden tévedését. Majd a törivel folytattuk, amiről viszont kiderült, hogy előző nap rosszul kezdtünk neki az első felének. Nyehh. Ezzel és a délutáni etika lecke következetlenségeivel együtt, amivel jó sok plusz átbeszélnivalót adtunk anyukának a kissráccal, nem feltétlen mondhattam sikeresnek a napomat. Egyedül talán a matek és a délutáni tramburinozás segített abban, hogy ne teljes kudarcnak éljem meg.

Csütörtök volt a héten az utolsó tanítási nap, mivel pénteken bankszüneti nap volt.

A reggel szokásosan indult, de a matek házi után a fiúcskának nem akaródzott nekikezdenie az angol fogalmazásának, tehát korábban mentünk ki az udvarra a héten jól bevált módon. És úgy is jöttünk be: kipirosodva, leizzadva, jókedvűen. Ezt követően már nem volt gond a fogalmazás elkezdésével, majd egy kis szünetet tartva megebédeltünk és játszottunk. Utána muszáj volt visszatérni a feladathoz, mert aznap volt a leadási határideje. A csiszolgatásában anyuka segített a fiának, így ezalatt tudtam egy kicsit beszélgetni a barátnőimmel.

Aztán négytől egy jó darabig nem volt megállás. Bár jórészt csak játszottunk, több energiámat igényelte, hogy lépést tartsak a fiúcskával, mint ha ugyanennyi ideig a házi feladatait oldottuk volna.

Tehát. Első körben amolyan Pokémon mesterekként, csak nem vicces fura állatkák, hanem repülőgépek tulajdonosaként „dogfight” bajnokságon vettünk részt, ahol nem csak a repcsik tényleges ütközeteit, hanem a regisztrációtól kezdve az egész folyamatot eljátszottuk, mindketten több karaktert játszva egyszerre.

Ezt követően az egész házra kiterjedő akadálypályát állítottunk össze egy jó is brainstormingot követően. Ezek pontszámításánál a gyorsaság és a hibapontok száma segített minket az igazságosságban. Az első kört ő nyerte meg egy ponttal, a másodikban pedig döntetlenben egyeztünk meg. Nagy örömömre nem volt harmadik kör, mert bár nagyon jó feladataink voltak, de addigra már tényleg kifulladtam.

Feladatsor (ajánlónak):

1. Három kör futás az udvaron.
2. Tíz jumping jack a tramburinon.
3. Az első emeleti folyosón szivacs kisrepülővel két méterről beletalálni a földre tett hullahopp karikába.
4. Bowling a kisfiú szobájában.
5. A szülők szobájában az ágy egyik oldalán kislabdát eldobni, és a túloldalt egy vödörrel el is kapni.
6. A kis dolgozószobában három teniszlabdából egyet bedobni a kosárba.
7. Random epizód: a második emeleti folyosó egyik végében elhelyezett papuccsal beszaladni a fürdőbe és letenni a kisszőnyegre.
8. A szobámban 30 mp-en keresztük zsonglőrködni két zoknival.
9. Lerohanni a földszintre a nappaliba és megtalálni az apuka által elrejtett jegyzetfüzetet.
10. Visszarohanni a másodikra a vendégszobába és megérinteni a padlószinten lévő ablakot.

Most már remélem nem kell tovább magyaráznom, hogy miért fulladtam ki.

Ezt követően már csak elpakoltunk magunk után, a fiúcska megoldott egy tesztet, és Minecraftoztunk egészen a haverjai bejelentkezéséig.

Levezetésképpen filmezéssel zártam a napot édes magányban.