Hamarabb
kezdődött a hétvége, mint szokott. Ugyanis pénteken szünet volt az iskolákban
és a munkahelyeken is. Ezt a napot tényleg nagyrészt lazsálással töltöttük,
legalábbis az első felét biztosan. Jó későn keltünk, majd tengtünk-lengtünk. A
kisfiú a barátaival játszott online, a szülők beszélgettek, tévéztek, én meg
olvastam. Fő a változatosság. Délután egy kicsit írogattam a gépen, majd én is
megnéztem egy filmet.
Valamikor
késő délután a kissrác már azért nekiállt a leckeírásnak. Egyszer-kétszer csekkoltam,
hogy áll, de csak estefelé csatlakoztam hozzá, és csendesen autóversenyeset
játszottunk a szobájában, míg anyukája a fogalmazását javította. Így legalább
aznap egyszer hasznosnak éreztem magamat. Ugyanis, ha a tabletjével kezdett
volna el játszani, biztos behisztizik, amikor anyuka hívja, hogy javítsa ki a
hibáit. Az autózással viszont a szobájában, tehát közelben tartottam, de mégis
le lett valamivel foglalva, amit viszont nem olyan nehéz otthagyni.
Szombaton
már komolyabban ment a leckeírás, ezt a felszűrődő veszekedésekből is
érzékeltem. A szülők jól fel tudják húzni magukat, amikor együtt tanulnak a
fiukkal, mert ők annyira maximalisták, a gyerekük pedig, hát, annyira nem az.
Nem különösebben zavarja, ha félmunkát ad ki a keze alól. Sajnos ebben én sem
vagyok a legnagyobb segítség, mert egyrészt nem akarom kifacsarni a gyereket,
másrészt, amikor tudom, hogy lehetne még csiszolni a válaszokon, kevéssé vagyok
képes keresztülvinni az akaratomat. Ezt a meggyőző, vagy tanulásra motiváló tehetséget
sosem mondhattam igazán magaménak, mert a magam részéről úgy általában tudtam,
mi a kötelességem, és kész. Nehéz olyan szemmel tekintenem ezekre a dolgokra,
mint amikhez különösebb ösztönzőerő kell. Mert hát nem elég az, hogy ez a
feladatunk, amit, ha gyorsan és pontosan elvégzünk, több időnk lesz pihenni és
szórakozni?
A házi
feladatban való segítségnyújtás és hibajavítás pedig… A logikai feladatok, a
matek vagy a természettudományok még hagyján, de az angol, főleg a fogalmazás…
Pff, esélytelen. Tudom, hol vannak a határaim, és már arra is rájöttem, hogy bizonyos
dolgokban nagyon eltér a szülőkkel a gondolkodásmódunk, tehát inkább elengedem
az ilyeneket.
Aznap nem
csak ilyeneken kattogott az agyam. Olyan gondolkodósra sikeredett a kora délutánom.
Bár érdemi megoldást egyik felvetett kérdésemre sem találtam.
Szeretnék
egy évnél tovább itt maradni? Néha igen, néha alig várom a jövő januárt. De mi
történik, ha csak az aupair pályafutásomnak mondanék búcsút, az országnak nem?
Hiszen sokszor érzem magam kissé túlkorosnak ehhez, bár tény az is, hogy az
elmúlt hónapokban egyre jobban belejöttem azokba a játékokba, amiket a kissrác
szeret. Már nincs bennem akkora ellenállás például egy egyórás autózással
kapcsolatban, mint az első hetekben. Viszont most sem állok teljes mértékben a
saját lábamon. Azért ez a munka egy igen kényelmes félmegoldás, hiszen már nem
otthon lakom, de nem is vagyok teljesen önellátó.
Hogyan
akarom megtalálni a helyemet, amikor hazamegyek? Mi az, amiben változtatni
szeretnék, és mit akarok folytatni?
Majd néhány
hét múlva újra átrágom magam ezeken a kérdéseken, és egyszer majd csak meglesznek
a válaszaim is.
Késő délután
azért a nagy gondolkodások után belefért az időmbe egy kis tramburinozás és
zongorázás a kisfiúval. Eztán egy misét is megnéztem, mert eldöntöttem, hogy a vasárnap
délelőttöt a parkban töltöm.
És milyen
jól tettem, mert bár volt némi szél, mégis gyönyörű napsütéses idő volt, aminek
délutánra már nyoma sem maradt. Az ég is beborult, és a szél is nagyon
felerősödött.
Hazaérve
segítettem egy kicsit a házimunkában, aztán videóchateltem az otthoniakkal. A
délutánt is beszélgetésekkel és üzenetváltásokkal töltöttem. Késő délután a
fiúcska kopogott az ajtómon és bebocsátást kért, valamint hozta a tabletjét,
hogy játsszak vele. Játszottunk is jó sokat, aztán amikor váltani akart,
gyorsan lecsaptam a lehetőségre, és megzongoráztattam kicsinyét. Újabb aprócska
győzelem, ami feldobta a napomat.
😁
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése